Elizabeth Kim: Tízezer könnycsepp

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Elizabeth Kim: Tízezer könnycsepp

július 23, 2009 - 11:52
A Tízezer könnycsepp alcíme (Egy távol-keleti nő emlékiratai) máris belehelyez bennünket a kontextusba, illetve erőteljesen befolyásolja az olvasói elvárásokat. Az alcímből megtudjuk a szöveg műfaját, az író-narrátor-főszereplő származási helyét, a cím pedig árulkodik a történetről. Ebben a rövid áttekintésben nem kívánok részletesen kitérni a könyv tartalmának leírására, inkább a könyv megírásának szempontjait és diskurzusát szeretném nagyobb kontextusban, „a Kelet” diskurzusában górcső alá venni. - Kupán Zsuzsánna írása

Ami a könyv stilisztikai-irodalmi erényeit illeti: ha már mindenképpen kanonizálni akarunk, akkor nem sorolnám az ún. „magas irodalom” kategóriába, de elsősorban nem is ezért olvastam el. Hanem azért, mert van bennem egy adag voyeurizmus: abban az illúzióban élek, mintha a könyv elolvasásával beleláthatnék mások életébe, gondolataiba. Nem gondolom, hogy egy könyv elolvasásával teljes egészében megismerhető a bemutatott kultúra, nem vagyok naiv olvasó. Néhol sekélyes a stílus, bonyolultak a mondatszerkezetek, de azt hiszem, hogy ez részben a fordításnak tudható be, ugyanis anglicizmusok is előfordulnak a szövegben.
A korán elárvult és mindenhonnan kirekesztett kislány, a bántalmazott feleség, az öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó, a kiutat kereső, a lázadó és a feltétel nélküli, őszinte szeretetre vágyó nő története ez. Az egymást követő, megállíthatatlan borzalmak gyors egymásutánjának leírása, a narrátor (aki egyúttal főszereplő is) sokszor mintha kívülről mutatná be az Ént. Az olvasó várja, hogy mikor érnek véget a borzalmak, de mintha sosem lenne vége. Anyja meggyilkolása, árvaház, bigott fundamentalista nevelőszülők, bántalmazó férj: utóbbi kettő a „szabadság hazájában”, az Egyesült Államokban. A történet vége ugyan „jó”, mégsem éreztem azt a fajta katarzist, amelyet máskor. Nem az író hibája ez, hanem inkább az enyém: a megrettent olvasóé.
Meglátásom szerint a könyv betagozódik a „keleti nők történetei”  sorozatba, amelyben elsősorban a nőkkel való szélsőségesen rossz bánásmódot mutatják be. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy percre is megkérdőjelezném a történetek valódiságát (bárcsak megkérdőjelezhetném), hanem úgy tűnik, hogy a nők megalázásának, kihasználásának irodalma (sajnos) piaci szempontok szerint is működik. Magyarán: ritkán jelenik meg olyan könyv, amely egy másfajta Keletről szólna, pl. arról, hogy Tunéziában tilos a poligámia, és a hidzsáb viselése is korlátozott. A kevésbé tájékozott európai olvasó szemében „a Kelet” fogalma összefügg az elnyomással, a kivégzéssel, a megalázással. Ezt az egyoldalúságot rója fel ez a cikk is, véleményem szerint azonban átesik a ló túlsó oldalára. A cikk elsősorban a muszlim nőkre hegyezi ki a mondanivalóját, és egy Magyarországon élő, szíriai származású riporter szájába adja az ítéletet:
„Rettentő károsak ezek a szélsőséges történetek, mert nem a valót mutatják – mondja Al Ghaoui Hesna, apai vonalon szíriai származású, Magyarországon élő televíziós riporter. – Az arab hercegnőkről szóló regények többnyire a legszélsőségesebb Szaúd-Arábiában játszódnak. Ezzel egybemossák az arab világot, amelybe beletartozik a francia Code Civilt használó Tunézia, ahol tilos vallási jelképeket, így kendőt viselni, de tilos a többnejűség is. Ebbe, az innen nézve homogén masszának tartott tömbbe értik bele továbbá Jordániát, ahol mindenféle vallás elfogadott, és az öböl-államokat, ahol az üzleti érdekek sokszor felülírják a megrögzött szabályokat. Mint a sok arab államban megfordult Al-Ghaoui Hesna meséli, az ott élő nők egyáltalán nem látják ennyire nyomorúságosnak a sorsukat, miszerint nem kell férfiszerepet betölteniük, napi négy óra munka után jut elég idejük a családra, amellett, hogy saját keresettel rendelkeznek. Nem kérnek abból a sajnálatból, amit ezek a könyvek kiváltanak, sőt mi több, ők tartják szánalomra méltónak a túlhajszolt európai nőket. Talán nem is fontos, milyen a valódi kép, csak az, amit az olvasó fantáziál a mesés kelet világáról.” [Néhány apró helyesírási hibát javítottam, egyébként az idézet pontos. – K.Zs.]
Kétségtelenül igaz az, hogy az egybemosás és az egyoldalú bemutatás káros. Ez azonban még nem jelenti sem azt, hogy a történet nem esett meg: hogy ne lennének megkövezések, vízbefojtások, kényszerházasságok, házasságon belüli nemi erőszak, sem pedig azt, hogy kizárólag ilyen történetek léteznek. Bár itt nyilván a piaci szempont diktál: nagyobb az igény a koreai kislány megpróbáltatásait leíró könyvre, mint egy átfogó, több szempontot figyelembe vevő szociológiai tanulmányra. Félreértés ne essék: a kereslet ilyen irányú növekedése nem hitelteleníti a leírt történeteket, egyszerűen csak annyit jelez, hogy többen olvasnak regényt, mint orientalisztikai szakirodalmat. Igaza van Saidnek,1 amikor azt írja, hogy az európai olvasó a saját, nyugati elképzelése szerint szemléli a Keletet, bár ugyanezt fordított irányban is ki lehet jelenteni. Gondoljunk csak az iszlám országokban alkalmazott cenzúrára, vagy az európai nők erkölcseiről kialakított képre.
Talán nincs is akkora különbség a Keleten és a Nyugaton élő nők problémái között. A többnejűség nálunk ugyan tilos, a megcsalás azonban sokszor elfogadott. Emlékeztetnék azokra az érvekre, amelyek a nők megcsalását legitimálják: biztosan elhízott, nem elég házias, nem öltözik csinosan otthon, lenyúlt a melle, hisztis stb. A megkövezés (paráznaság esetén) ugyancsak tilos a civilizált nyugati országokban, ugyanakkor a verés vagy a családon belüli nemi erőszak sokszor elfogadhatónak vagy legalábbis menthetőnek minősül. Mindannyian „tudjuk”, hogy a pénz számolva, asszony verve jó; a „női hisztit” (mert mindenre rá lehet fogni, hogy hiszti) egy jó veréssel vagy „birtokbavétellel” meg lehet oldani (hogy tanulja meg, hogy ki az úr a házban). Ismerős?
Ami Tunéziát és a hidzsábot illeti: ugyanolyan korlátoltnak tartom a hidzsáb viseletének tiltását (Tunéziában, Franciaországban vagy bárhol máshol), mint a kötelezővé tételét az iszlám országokban. Van azonban az idézett szövegrészben egy olyan rész, amely szerintem jelzi, hogy valaki nagyon félreértette a feminizmus lényegét: a férfiszerepről van szó. Egy feministának nem kell férfiszerepet betöltenie, a feminizmus nem a szerepek átvállalásáról (halmozásáról) és a nők túlhajszolásáról szól. Hanem arról, hogy a nők munkavállalása (vagyis az, hogy megosztják a kenyérkeresői feladatokat) egyúttal azt is jelenti, hogy az otthoni munka („jut elég idejük a családra”) is osztódik. A „valódi kép” nem az, hogy Keleten minden nő megvetés tárgya. De nem is az, hogy „az ott élő nők” – ami általánosításnak jó, érvnek már kevésbé – mindegyike ezt az életformát kívánja követni, és semmilyen más vágyuk nincsen. Pontosan azért, mert a Keleten élő nők nem homogén massza, hogy egyszerűen „ott élő nőknek” lehessen nyilvánítani őket.

 

 

ANYAhangon író íróNŐ regénye a NŐI tapasztalatokról - beszámoló Lovas Nagy Anna: Verazélet c. könyvének bemutatójáról

szeptember 25, 2011 - 12:43
Lovas Nagy Anna lányával, Flórával

A kötetet Bódis Kriszta mutatta be, akivel a sokadik írószemináriumon ismerkedett meg a szerző. Bódis Kriszta volt, aki az elmúlt években nyomon követte és tanácsaival segítette a könyv létrejöttét. Az érkezőket Darvas Ferenc zeneszerző zongorajátéka fogadta, aki zenéjével kellemes hangulatot teremtett a bemutatónak. Lovas Nagy Anna vendége volt Bárdos Deák Ágnes is, a Kontroll Csoport egykori énekesnője, aki szintén írással foglalkozik és érdekli az alternatív kultúra, valamint a kisebbségek helyzete, ezért örömmel vállalta az írónő felkérését.

Földes Jolán és a (férfi)irodalomkritika - A halászó macska uccája (1936)

szeptember 21, 2009 - 21:49

Földes Jolán (1902 -1963) neve méltatlanul esett ki a magyar irodalmi kánonból és úgy tűnik ezúttal túlzások nélkül a férfikritika áldozatáról beszélhetünk: neve nem szerepel a Világirodalmi lexikonban (még a kiegészítő kötetben sem), nyúlfarknyi méltatása az Új Irodalmi Lexikonban olvasható, de még halálának pontos dátuma is kérdőjeles.

Kavics a gépezetben - Lovas Ildikó: A kis kavics c. regényének kritikája

március 18, 2011 - 10:16

A könyv mottója „szabálytalanságok tanulság nélkül”, és hogy ez valójában mit jelent, arra választ ad a könyv. A legtöbb ember keresi a szabályosságokat a világban, kapaszkodik valamibe, ami állandó – legalábbis állandónak hiszi –, keresi a helyét a világban, „így van ez mindenkivel, csak nem mindenki veszi komolyan, nem mindenki veszi észre, találja meg az összefüggéseket, vagy ha vannak, akkor az utolsó pillanatban tárulnak fel. Amikor már nem adhatjuk át a tapasztalatot. Kapaszkodni addig is lehet. (…) Az időjárás kiszámíthatatlansága is jelenthet igazodási pontot.” (323)