"Nem vagyok hajlandó másodrangú állampolgárként élni" - Interjú Sándor Klárával

Olvasási idő
9perc
Eddig olvastam

"Nem vagyok hajlandó másodrangú állampolgárként élni" - Interjú Sándor Klárával

június 24, 2010 - 12:17

Sándor Klára nyelvész, többek között székely rovásírással foglalkozik, az SZTE Könyvtártudományi tanszék oktatója. 2012-ig társszervezője volt z SZTE TNT Nyelv, ideológia, média c. konferenciáinak, ahol a genderkutatók eddig olyan témákat jártak körül, mint a nő helye a nyelvhasználatban , a nő és az identitás, vagy a szexualitás terei. Korábbi parlamenti képviselő, az ő nevéhez fűződik a női kvótára vonatkozó törvényjavaslat. Gondolkodását "higgadt liberalizmussal" jellemzi, pártnak már nem tagja, jelenleg a Szabadelvű Polgári Egyesület elnöke.   

 

- Mikor, hogyan lett Ön feminista?

Nem tudom, nem köthető időponthoz, hosszabb folyamat volt. Egyetemista koromban hülyeségnek tartottam az egészet, és nem értettem, miért beszélnek arról, hogy a nők hátrányban vannak a férfiakhoz képest. Ebben persze szerepe lehetett annak, hogy kevés feminista megnyilvánulással találkoztam, és azok valahogyan mindig elégedetlenkedők voltak, de magyarázat nélkül. Azaz nem a sztereotípiákról beszéltek, nem a nők társadalmi helyzetére vonatkozó adatokat mondták, és megokolás nélkül mindössze „lázításnak” tűntek. Én meg nem vagyok mozgalmár típus. Másrészt akkor még úgy éreztem, hogy én aztán még soha nem kerültem hátrányba csak azért, mert nő vagyok. Innen visszagondolva, ez messze nem volt igaz, már a gimnáziumban sem, az egyetemen meg különösen. Rosszabb jegyeket nem kaptam természetesen, mint amit érdemeltem, de olyan támogatást és lehetőségeket sem, mint amilyet a sokkal kevesebbet teljesítő fiúk.

Privát szerencsém, és nem a helyzet következménye, hogy ezek nélkül is jól megvoltam, ezért is nem tűnt föl a hiányuk.

Aztán nem is sokkal később kiderült, miről beszélnek. A tudományos életben sem ritka a zaklatás, csak a nyolcvanas-kilencvenes években még nem nevezték nevén, és amikor egy „nők a tudományban” konferencián erről beszéltem pár éve, mindenki megdöbbent, hogyan lehet ilyet szóba hozni, noha a pályán lévő nők nagyrésze megtapasztalja. Még mindig nem illik erről beszélni, hiszen tisztes családapákról, jó hírű tudósokról van szó, ráadásul a nők egy része elfogadja ezt a helyzetet („na de csak észreveszi, hogy nő vagyok, mi abban a baj”), sőt „él” vele, fogalmazzunk így. Ha nem láttam volna többször a saját szememmel egyértelmű „fölajánlkozásokat”, nem hiszem el, dehát sajnos láttam. Mindez végképp kihúzza a szőnyeget azok lába alól, akik vállalják a kockázatot, és nemet mondanak a többnyire már befutott idősebb férfikollégák jelzéseire, mert megerősítik, hogy egyrészt „minden nő ’olyan’”, másrészt hogy a világ legtermészetesebb dolga azt hinni, hogy a tudományos tekintéllyel járó jog ajánlatokat tenni a pályakezdő kolléganőknek.

De ez csak az egyik oldala volt a tudományon belüli kiszolgáltatottságnak. A másik még nyilvánvalóbb: a fiatal kutató férfiak sokkal több biztatást kapnak, a nőknek többet kell teljesíteniük, hogy odafigyeljenek rájuk, őket sokszor nem alkotó munkával bízzák meg, hanem gyűjthetik a lábjegyzethez vagy bibliográfiához való adatokat a professzor úr könyvéhez. A férfiak között működik valami belső szolidaritás, a férfiak automatikusan férfiakat választanak bizottságokba, tanszéki kollégának és így tovább. Az évfolyamunkon jóval több volt a nő, az egyetemen mégis a férfiak maradtak benn, ha jól emlékszem, rajtam kívül nem volt nő, aki közvetlenül végzés után az egyetemre került volna kutatómunkát végezni, fiú meg sok ilyen volt. Ilyen arányban nem lehettek jobbak, nyilván a biztatás és az ebből is fakadó ambíció volt más a fiúk esetében – volt olyan nagyon tehetséges, egyébként tudományos pályára aspiráló évfolyamtársnőm, nem is egy, akinek nem ajánlottak egyetemi állást. Egyébként is szokás volt a kutatónak alkalmas lányokat tanszéki könyvtári állásba, kutatócsoportba tenni – ezek nem közvetlenül oktatói állások –, a fiúkat tanársegédnek: az stabilabb, onnan biztosabb a lépkedés előre, az nem kitérő, zsákutca, hanem egyértelműen egy pálya kezdete. És ez később ugyanígy megy, elég körülnézni, hány nő tanszékvezető van a bölcsészkaron, ahol a diákok többsége, a tanárok legalább fele nő, és bőségesen vannak tudományos fokozattal rendelkezők. Hány nő intézetvezető van, hányan vannak a dékáni vezetésben? Én magam több olyan esetről is tudok, amikor igenis voltak fokozattal rendelkező, a tanszék vezetését ambicionáló nők. Vagy leszavazták őket, de igazi indoklás nélkül, vagy lebeszélték arról, hogy egyáltalán pályázzanak.

A magyar tudományos élet feudális, tele függőségekkel, urambátyámos viszonyokkal – csak gondoljuk végig: a tudományos élet legnagyobb köztiszteletnek örvendő testülete olyan klub, ahová a belépőt azok osztják, akik már benne vannak. Sokan szeretnének bekerülni. A tagság tisztes jövedelmet biztosít, életreszólót és visszavonhatatlant, miközben az egyetemi bérek szánalmasak, nemhogy a külföldi, már a magyar konferenciákra sem lehet elmenni ilyen fizetésekből, a pályázatírás, mivel nincs rá apparátus, megfojtja a kutatómunkát, tehát sem egzisztenciálisan, sem a tudományos munkára fordítható idő szempontjából nem mindegy, akadémikus lesz-e valaki vagy sem. De a legmagasabbnak számító tudományos fokozatot is ez a testület adja, tehát ha valaki csak annyit szeretne bizonyítani, hogy tehetséges és jól teljesít, akkor is ebbe a feudális rendbe kell beilleszkednie. Aki nem teszi, az megnézheti magát, erre is láttunk jónéhány példát. A férfiak is kiszolgáltatottak ebben a rendszerben, mert renitenskedésnek helye nincs, a nők meg különösen azok, nekik már a nemük is „renitens”.

Amikor ezek mellett a tapasztalatok mellett a diszkriminációval és megbélyegzéssel, a sztereotípiákkal kezdtem foglalkozni, akkor már egyértelmű volt, mi történik, és az is, miért tették szitokszóvá azt, hogy „feminista”: mert támadja a kényelmesen berendezett patriarchális rendet. Ha elég negatív asszociációt sulykolunk hozzá a nők esélyegyenlőségének követelését jelentő szóhoz – családellenes, természetellenes, romboló, „nem nő” stb. – akkor nem kell érveket keresgélni, mi is a baj a feminizmussal, szépen működik a megbélyegzés magától.

 

- Mit jelent az Ön számára feministának lenni?/A feminizmus mely irányzatával azonosul?

Talán azt jelenti, hogy vállalom: elegem van abból, hogy a nőknek tízszeresen kell bizonyítaniuk, és még akkor sem biztos, hogy nem egy kevésbé alkalmas, kevésbé tehetséges, kevésbé szorgalmas férfi kap jobb állást, jobb fizetést, jobb lehetőségeket. Elegem van abból, hogy évezredes, a nőktől való félelmekből alkotott sztereotípiákat a „természet rendjének” tekintünk. Elegem van abból, hogy a kislányokat rózsaszín, életképtelen kis hercegnőkké nevelik, akik ha „okosabbak”, akkor készséggel eljátsszák az ostobát, nehogy a teremtés koronái „elbizonytalanodjanak” – ez a férfiak lenézése is egyben, de nekik legalább előnyük származik belőle. Elegem van mindabból az ostobaságból és rosszindulatból, ami körülveszi a nők és férfiak társadalmi viszonyát, és elegem van abból a mérhetetlen provincializmusból, amivel magyar politikusok tömegei, nők is büszkélkednek: majd ők megvédik, már az óvodában, a nemekre vonatkozó előítéleteket! Tehát mindössze annyit jelent: nem vagyok hajlandó másodrangú állampolgárként élni. Ez a szemlélet Európában mindenhol kezd egyre természetesebbé válni, nálunk meg még mindig a lázadás maga: a nők több ezer éve a társadalom csöndes, mindent eltűrő fizetetlen napszámosai, érzelmi bankként, családösszetartóként is működve, mindenféle hazug ideológiával megtámogatva mindezt, hogy dehát ők „kedvesebbek, megértőbbek, jobbak, többet bírnak”, úgyhogy törődjenek csak szépen bele a sorsukba: oldalbordák és kész.

 

- Mennyi esélyt lát arra, hogy e megközelítést férfiak is elfogadják?

Szerintem a feminizmus nem nemhez kötődik, ahogyan az intellektuális képességek, az érzelmi intelligencia, a tehetség vagy a karakter sem. Vannak mély érzelmű, megértő, akár érzelgős férfiak és magabiztos, határozott, akár hiperracionális nők. Vannak vállaltan feminista férfiak, és vannak olyan férfi barátaim, ismerőseim, akik sikítófrászt kapnának, ha valaki feministának nevezné őket, miközben soha nem vettem észre, hogy a minőségen, megbízhatóságon, teljesítményen kívül más szempontok érvényesülnének személyi döntéseikben, értékrendjükben, és mélységesen fölháborítja őket a nőket hátrányos helyzetbe hozó társadalmi igazságtalanság. És vannak nők, akik lubickolnak a férfitársadalomban: büszkék arra, hogy megtanultak ravaszkodni, „hátulról irányítani”, hogy „tudnak élni a nőiességükkel”, „igazi nőként”, azaz a fennálló helyzetet elfogadva előnyöket szerezni abból, hogy megfelelnek a patriarchális elvárásoknak, s mindezt még „nőiesnek” is nevezik, „nem is nő”-nek, „férfias”-nak bélyegezve azokat a nőket, akik nem akarják tovább a birkaéletet élni. A patriarchális rend őrei számára ők az ideális nők: állandóan hivatkozni lehet rájuk, hogy na ugye, nem minden nő akar kilépni „természetadta” szerepéből. És ha nem mind akar kilépni, amihez mindenkinek joga van, akkor egy se akarjon.

 

- Ki a kedvence a feminizmus jelentős alakjai közül? Miért?

Fogalmam sincs. Soha nem foglalkoztam a feminizmus elméletével, csak a gyakorlati megvalósulásával. Éppen ezért azt mondanám, talán nagyanyám, aki valószínűleg nem is ismerte ezt a szót, de átélt két világháborút, négy lányt nevelt föl egyedül, szociális konyhát, bölcsődét vezetett, és szinte haláláig – 91 évesen halt meg – írta a kérvényeket az írni-olvasni nem vagy alig tudó rászorulóknak segélyért, karácsonykor, húsvétkor süteményt sütött nekik, mindeközben sokszor néha túlzott féltéssel szervezte négy lánya és unokái családjainak életét. Hihetetlen akarattal és energiával élt, szerencsére számomra ismeretlen nehézségek, sorscsapások ellenére. De mondhatom Édesanyámat is, aki szintén nem vallotta magát feministának, bár kifogása sem igen lett volna ellene abban az értelemben, amit nekem is jelent, hiszen soha föl sem merült benne, hogy ne lenne azonos értékű a férfiakkal, főkönyvelőként – ma gazdasági vezető lenne – nagy felelősséggel és legendás szakértelemmel irányított vállalatokat, és noha nagyon szép nő volt, soha nem arra, hanem mindig a szaktudására volt büszke. Mondhatom Édesapámat, akinek természetes volt, hogy mivel ő kelt legkorábban, ő készítette a reggelit iskolába indulás előtt, mikor kicsi voltam, többnyire ő mesélt esténként, magának vasalta az ingeit, és pénteken délután ugyanúgy kivette a részét a takarításból, mint később mi is, hogy másnap együtt tudjunk menni kirándulni. Soha eszébe sem jutott, hogy a házimunka „női dolog” lenne, és az sem, hogy a gyerekeiről való gondoskodásról lemondana, csak mert férfi. Egyenrangú kapcsolatban éltek a szüleim, voltak „reszortok”, de ezek nem a megszokott női-férfi munkamegosztás (azaz mosogatás versus újságolvasás) mentén alakultak ki, hanem ezeken belül. Mindketten dolgoztak, mindketten képezték magukat szakmailag, mindketten végeztek házimunkát, mindketten gondozták a gyerekeket és mindketten játszottak is velünk, mindketten könyveket olvastak szabadidejükben, mindketten néztek híradót is, filmeket is és sportközvetítést is. Egyikük sem ivott vagy dohányzott. Mindketten nagyon egyetértettek a nők esélyegyenlőségét érintő munkámmal, büszkék voltak a sikereimre, mindkettőt érdekelte, érdekli a munkám és persze az érzéseim is. Ma már szerencsére egyre természetesebb ez a modell, de a szüleim a harmincas években születtek, tehát jóval a koruk előtt jártak. Nálunk nem volt „családfő” és a többiek, nálunk család volt, mellérendelt és nem alárendelt viszonyokkal. Nagyobb ajándékot, máig tartó védelmet, ennél biztonságosabb érzelmi pajzsot nem kaphattunk volna, mint amit így kialakítottak körülöttünk.

 

- Milyen könyvet ajánlana olvasóinknak a témában, és miért pont erre esik a választása?

Talán Madonna Kolbenschlag Búcsúcsók Csipkerózsikának című könyve. Érdekes, hogy kevesen ismerik, még feminista és genderkutató körökben is. Nagyon világos stílusban megírt könyv, egyszerre élvezetes olvasmány és nagy elméleti fölkészültséget tükröző munka – a szerző egy katolikus egyetem teológusa, de pszichológiából és irodalomelméletből is diplomázott. És mindenekelőtt a leghétköznapibb sztereotípiákat leplezi le, a kulturális világot, amiben felnövünk, az észrevétlenül belénk épülő értékrendszert. Szerintem az elolvasása után lehetetlen ugyanúgy nézni a patriarchális világra, mint korábban, lehetetlen észre nem venni torz és egyoldalú, egyben nevetséges mivoltát. Bátor és egyértelmű, határozott, sehol nem durva és szélsőségesnek sem nevezheti senki. Megértő, megbocsátó – nem mert nő, hanem mert emberséges –, de az igazságból nem enged – mert teljes jogú és felnőtt ember is egyben. Ha valaki ismerkedni akar a feminizmussal, első élménynek mindenképpen ideális ez a könyv. De ha már többet olvasott, akkor is hasznos, mert rendkívül koherens és következetes látásmóddal elemez olyan jelenségeket, eszméket, amelyeket nem szoktunk alaposabban szemügyre venni, mert születésünk óta olyan természetesnek tűnnek. A könyv azt teszi világossá, hogy messze nem azok.

 - Köszönjük az interjút!

Hogyan lehet bókkal helyretenni?

 

 

Gyermekvállalás ösztönzése: büntetni vagy lehetőséget teremteni?

május 11, 2011 - 08:33
Úgy látom, vezető politikusaink fantáziája kimeríthetetlen a legújabb bűnbakok, a "gyermektelenek" megregulázását illetően. A gyermektelenségi adó a kívánt módon nem jött össze, sebaj, akkor találjuk ki azt, hogy a gyermektelenek, vagy a "csak" egy gyermeket felnevelők később mehessenek nyugdíjba. Figyeljük a fogalmazásmódot, nagyon fontos: nem pl. "adókedvezmény" vagy "kedvezményes nyugdíjkorhatár" a gyermekeseknek, hanem büntetés a gyermekteleneknek! (Szégyelljétek magatokat, ti, páriák, társadalom szemetei, élősködők, stb. stb.

KREDITRENDSZERT A POLITIKAI PÁLYÁN IS !

szeptember 14, 2012 - 21:57
Ha a magyar polgár elvégzett egy egyetemet, feltehetőleg van némi ismerete arról a szakmáról, amiből diplomázott és amire készült. Mégis kötelezővé tették számukra, hogy rendszeresen frissítsék, aktualizálják tudásukat, így pl. a praktizáló mérnököknek, orvosoknak, pedagógusoknak rendszeresen előírt mennyiségű kreditpontot kell szerezniük a számukra kiírt, választható továbbképzéseken. Így helyes a rendszer - bár kissé túlbiztosított és pénzlenyúlós, mint az egyes szakmák kötelező kamarai tagsághoz kötése is.