– Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat! Kérlek, azoknak, akik még nem ismernek, mutasd be a munkádat!

– Szeretettel köszöntök mindenkit. Szeretném majd látni a hallgatóság reakcióit, sokat tanulok belőlük. Nagyon más a valóságunk, én két világ közt élek – az óceán közepén nem kellemes :) Bevándorló vagyok, amerikai és magyar állampolgár is. Sokan vagyunk itt, akik máshonnan jöttünk, és azt vettem észre, hogy itt egy kicsit más a hozzáállás a bevándorlókhoz. Magyarországon is sokfelől jöttem: zsidó, cseh, szlovák, német (bajor) és erdélyi felmenőim is vannak, és ezt a sokféleséget én boldogan elfogadom. Valahol mindenki bevándorló, csak lehet, hogy néhány generációval korábbi szinten, és igyekszik ezt elfelejteni. Kb. harminc éve jöttem az USA-ba. A barátnőim naivitásnak hívták, én inkább úgy mondom, hogy a tudás vágya vonzott. :)

Budapesten a közgazdaságtant tanultam, azon belül nemzetközi kapcsolatokkal és külgazdasággal foglalkoztam, de amint megalakult a szociológia tanszék az akkori Marx Károly Tudományegyetemen, egyből oda is jelentkeztem. Egyetemistaként komolyan bekapcsolódtam aktivistaként a felemelkedő, akkor még liberális Fidesz munkájába - valószínűleg innen ered a mozgalmak iránti, azóta is töretlen érdeklődésem. Azokkal, akik ma az országot vezetik, én elég sokat együtt dolgoztam. Ha ők talán nem is, de azok a nők (nem voltak sokan), akikkel a Fidesz hőskorszakában együtt dolgoztunk, biztosan emlékeznek rám, és én is szeretettel emlékszem vissza rájuk. Bárcsak többet tudtunk volna tenni!

A Hősök terén Orbán Viktor beszédét fordítottam a jelenlevő számos újságírónak. Akkor még kevesen beszéltünk elviselhetően angolul, én, hála annak, hogy a szüleim ezt szorgalmazták, igen. Ebből kifolyólag ösztöndíjakat nyertem el. Andorka Rudolf biztatott, hogy maradjak a szociológia tanszéken, írjak a győztes TDK-mból doktorit. Elnyertem egy dublini ösztöndíjat is, de az USA-ban is felvettek egy jezsuita egyetemre, ahol a béketudományok témájára épülő MA fokozatot szerezhettem. Ez utóbbi lehetőség mellett döntöttem (bár azt nem gondoltam volna, hogy itt is ragadok). Amikor elindultam, Magyarországon a rendszerváltás már végbement, és én akkor úgy ítéltem meg, hogy „rendben hagytam a dolgokat otthon”.

A Chicago közelében levő konzervatív jezsuita egyetemen, ahová kerültem (Notre Dame), minden helyiségben kereszt függött. A papok egykori idősek otthonában laktunk 14-en diákok, 12 különböző országból. Szándékosan úgy válogattak össze minket, hogy (történelmi okokból) fennálljon a konfliktusok lehetősége (voltak köztünk pl. palesztin, izraeli, lengyel, indiai, ukrán, orosz diákok). Sokat vitatkoztunk, többek közt a kommunizmusról és a nők helyzetéről is.  

Hosszú kitérő után (Austin, Texas) a Syracuse University-n megcsináltam a PhD-t összehasonlító politikatudományból. Mary Provine lett a témavezetőm, aki az amerikai joggal foglalkozott, mégis elfogadta a témámat: a nők helyzete Kelet-Európában. A kiinduló kérdésem az volt: miért nincs Magyarországon nőmozgalom?

– Mire jutottál?

– Rájöttem, hogy a kérdés maga zsákutca, és másképp kell elindulnom, kutatnom.

Nemcsak a forradalmakat kell figyelembe venni, amik „ledöntik a kastélyokat”, ugyanis odáig el kell jutnia tarsadalomnak, illetőleg nem is kell feltétlenül az erőszakig jutni. Sok társadalmi változás a „konyhában” kezdődik – ezt úgy értem, ahogy Havel, és más közép-kelet-európai férfi vezetők, azaz, hogy a magánszférában. Az itt keletkező kapcsolatok is fontosak (a társadalomtudomány „gyenge kapcsolatoknak” nevezi őket, de valójában nem azok), és a politika egy másik alapvető és kiegészítő formáját alkotják. Az elért változásokat is más szemmel kell nézni, nemcsak az a lényeg, hogy mennyire vesznek részt a vezetésben a nők. Az is számít, ha másképp élik az életüket, pl. környezettudatosabbak, másként viselkednek, más szavakat használnak - kis lépésekből áll a haladás.

‘94-95-ben ösztöndíjjal visszajöttem Magyarországra, részt vettem nagyon sok női csoport talalkozóján es és lebonyolítottam egy halom interjút a kutatásomhoz. Kb. ötven női csoport képviselőivel beszélgettem, beleértve a pártok nőtagozatait is. Az elkészült disszertációt előadtam néhány konferencián, és egy kiadó megkeresett, hogy ők megjelentetnék. Csodálkoztam, de most sem az egyszerű utat választottam: ültem még a szövegen ahelyett, hogy azonnal megfogtam volna az aranytojást tojó tyúkot. :) Végül a John Hopkins University Press adta ki 2009-ben, Contemporary Women's Movements in Hungary: Globalization, Democracy, and Gender Equality címmel.

– Melyek a könyv fő állításai?

– A rendszerváltás utáni magyar női szervezetek nagyon sokrétűek, széleskörű tevékenységet végeznek, és a (tágan értelmezett) jóléti rendszer a legfontosabb fókuszuk. Ebbe beletartoznak a reprodukciós jogok is.

A reprodukciós jogok rendezése majdnem minden kelet-európai országban szinte a második kérdés volt az ország nevének megváltoztatása után, csak sokszor két ellentétes irányba haladt a folyamat. Pl. az abortuszt illetően Románia ment a liberalizálás, Lengyelország pedig a tiltás irányába. Részben emiatt a lépés miatt alakult ki erős nőmozgalom Lengyelországban, de ez nem jelenti azt, hogy ez lenne az egyetlen témájuk. Különböző politikák alakultak tehát még ezekben a relatíve hasonló hátterű társadalmi rendszerekben is. A rendszerváltás utáni magyar nőszervezetek foglalkoztak a nyugdíjrendszer kérdéseivel, valamint a nők megjelenítésének a problémájával, főleg a reklámokban tapasztalható tárgyiasítás és szexualizálás miatt.

Ellentmondásos volt az első tizenöt év: sokkal nagyobb lett a szabadság, sokkal több lett a lehetőség – ugyanakkor más szempontokból kevesebb is, pl. a jóléti rendszerek összezsugorodása miatt. Megjelent új témaként - noha nem új jelenségként - a nők elleni erőszak, amiről egy későbbi könyvet szerkesztettem (Domestic Violence in Postcommunist States: Local Activism, National Policies, and Global Forces, Indiana University Press, 2010).

Később Elzbieta Korolczukkal együtt szerkesztettünk egy könyvet a szülői mozgalmakról (Rebellious Parents: Parental Movements in Central-Eastern Europe and Russia, Indiana University Press, 2017) – ennek címlapján Elzbieta egyik fényképe szerepel. Ezen a tiltakozó szülők egy olyan táblát erősítettek magukra, melyen a „gendert” veszélyes robbanóeszközként ábrázolják, ami megsemmisíti a családot, az országot, a kereszténységet.

Amikor (a megjelenés előtt öt-hat évvel) elkezdtük a könyvet szerkeszteni, még nem lehetett érezni, hogy a gendertémából ekkora kulturális, politikai vita és szétszakadás, gyűlölködés fog kifejlődni.

2018-ban leadtam egy cikket egy kettős vak elbírálással működő folyóirathoz, ahol az anonim bíráló nehezményezte a szövegemben a „genderellenes” kifejezés használatát (antigender), mert hogy az szerinte „családpárti” (pro-family). A „gendervitának” ugyanakkor az is része, hogy hogyan értelmezzük a családot, kik férnek bele, vagy éppen kik a „vágyott gyerekek”.

Az államok, akármennyire ellene vannak a „gendernek”, azért hallják a kritikát, csak „csárdást járnak” vele. Pl. amikor Románia, vagy éppen Magyarország megkapta, hogy nincs elég nő a kormányban, az utóbbi két-három évben gyorsan pozícióba helyezett néhány, a kormánynak megfelelő és a pártvezetőhöz garantáltan lojális nőt. Lehet, hogy éppen azokat, akik vajmi keveset tesznek a nőkért, ellenben a lehető leghangosabban éneklik a Fidesz-nótát – viszont a kormány így is kilőtte az ellene szóló kritikát.

A kisebbségek (mert, ha számszerűleg nem is, de politikailag, képviselet szinten a nők is egy kisebbség) sokszor hozzádörgölőznek a hatalomhoz, mert ez az egyetlen út számukra, hogy maguk is részt vehessenek benne.

Arról, hogy kik számítanak kisebbségnek, a kisebbségeket hogyan védjük, vagy hogy ki tud a helyzetéből jobb  pozícióba kerülni, az USA-ban az utóbbi időben több cikk jelent meg és komoly társadalmi vita folyik.

Az USA-ban a vitakultúrát is szeretem és Magyarországon hiányolom. Itt az oktatás nagy része nem frontális előadás, hanem bevonja a hallgatókat. Nemzetközi politikáról, összehasonlító politikatudományról, környezetvédelmi politikáról tartok kurzusokat, ezeknek mind van gendervetülete, amit bele is szövök az óráimba. Nemzetközi konfliktus órán szóba kerül a háborús nemi erőszak, mely a háborúk kísérőjelensége az antikvitástól napjainkig, Boszniától Ukrajnáig. Sok állam nem akar e komoly es fontos témával foglalkozni, szembenézni a múlttal, mert

ahhoz, hogy rámutassunk az erőszakra (akár a háborús, akár a családon belüli formájára), demokrácia kell – sokszor azonban még a demokráciák is mélyen patriarchálisak.

– Hogyan lehetne innen elmozdulni, és a nők jogait minden területen előtérbe helyezni?

– A szerepek átalakítása, újraosztása – noha a végeredmény jobb mindenkinek, a férfiakat is beleértve – egy hosszú folyamat. Sokszor maguk a nők is nehezen szabadulnak a patriarchális elképzeléseiktől, amiket a szocializáció alakított ki bennük (pl. herceg fehér lovon). Lehetnek pl. lányok, akik nagyon jól tudnak teherautót vezetni – de ha kinézik őket, meg rájuk szólnak, hogy „így senki nem fog feleségül venni (pedig az az életnek az értelme)”, nem biztos, hogy ki tudnak tartani az új szakmában. A szavazati jogot azért vívták ki a nők, hogy beleszólásuk legyen a politikai döntésekbe – de ez kevés helyen valósult meg teljes mértékben a mai napig. Ezért is szükségesek a viták, a beszélgetések, az egymáshoz kapcsolódások, a közös feladatkeresés és –találás.

Kérdésként merülhet fel az is, hogy a cél elérése, vagy az eszmei elköteleződés a fontosabb: a prostitúció elleni harcban sokszor a feministák a mélykonzervatívokkal kerülnek egy platformra. A közelmúltban Szikra Dorottya és Neményi Mária vizsgálta, hogy a magyar nő- illetve családszervezetek hogyan kapcsolódnak az államhoz és egymáshoz. (Szikra, Dorottya és Neményi, Mária és Fejős, Anna és Vajda, Róza (2020) Család, munka és a női test : A nőkkel és családokkal foglalkozó civil szervezetek változó helyzete 2010 után Magyarországon. Friedrich Ebert Stiftung, Budapest)

– A további kutatásaidban mivel szeretnél foglalkozni?

– Jó lenne folytatni a ‘94-ben megkezdett kutatást a magyar nőmozgalmakról. Mert már a családon belüli erőszak (mint politikai téma, nem mint jelenség) is lecsengőben van, és ennek politikai okai vannak. A családon belüli, illetve kapcsolati erőszakot nem lehet csak egy ponton megfogni és nem elég csak alkalmilag, pl. egy-egy politikus botrányos megnyilvánulása okán foglalkozni vele. Leküzdéséhez – melynek egyébként gazdasági előnyei is vannak/lennének – szoros, szisztematikus állami és civil szervezeti együttműködésre van szükség. A családon belüli erőszak áldozatainak helyzete leképezi a jóléti rendszerek átalakulását: egy jómódú, kapcsolati tőkével rendelkező nő még mindig nagyobb eséllyel találja meg a kiutat a bántalmazó kapcsolatból. Akinek szegényként kell több gyerekkel menekülnie, sokkal inkább rá van szorulva az államilag fenntartott jóléti rendszerre. A családon belüli erőszak (politikai tematizálásának) 2010 után volt egy felszálló ága, de aztán új jelenségeket kezdett középpontba állítani a politika, pl. 2015-ben a migrációt és ezzel összefüggésben a demográfiát. Ez az ellenségkeresés elvezetett a reprodukciós és LMBTQ-jogok visszaszorításához.  

– Az egyik hallgatónk azt kérdezi kommentben, hogy „ha a családon belüli erőszak tényleg leszállópályán van, akkor milyen politikai vagy aktivista munkával lehet tovább tematizálni?”

– Nem úgy értendő a leszálló ág, hogy hirtelen eltűnt. A társadalomtudományokban a „színház” kifejezést szokták használni, holott ebben semmi színház nincs, ha csak nem a tragédiákra gondolunk. Ez arra utal, hogy ugyanazt a témát nem lehet folyamatosan fenntartani, mert nem fog mindig ugyanúgy rezonálni rá a társadalom. Ezt a rezonanciát próbálják a mozgalmak fenntartani. A kérdésre válaszolva, a demokráciát kell erősíteni Magyarországon, azért is, hogy a különböző civil szervezetek működni tudjanak.

– „Magyarországon nincs is olyan nagy igény a demokráciára”, írja egy másik hallgatónk. Erről mit gondolsz?

– Ez szerintem egy teljes félreértése a helyzetnek. Persze ha azt nevezzük demokráciának, ami Magyarországon most van, nekem is elegem lenne belőle. Az emberek azt látják, hogy az állítólag demokratikus rendszer, amiben élnek, mennyire átláthatatlan, mennyire korrupt, a hatóságok sokszor nem védik meg a bűncselekmények áldozatait, az átlag polgárok nem tudják az érdekeiket érvényesíteni – nem csoda, ha nem lelkesednek érte.

– Szerintem arra gondolhatott inkább a kérdező, hogy a valódi demokráciára nem törekszünk eléggé, vagy elég nagy létszámban.

– Ez a kirekesztő gondolkodás népszerűsítésének, illetve a propagandának tudható be, miszerint „a világ tartozik nekünk, de nekünk ezért semmit nem kell tenni, csak elég másokat utálni”. Ez a „mi vagyunk az áldozatok, de mi vagyunk a hősök is” retorika más közép-kelet-európai országokra egyre jobban jellemző. A demokrácia erősödéséhez a sokszínűséget mint értéket kellene elfogadni. Minél sokszínűbbek, különbözőbbek vagyunk, annál jobban tudunk előrehaladni mivel rugalmasságot es új tudast ad a sokszínűseg— és általa jobban tudunk együttműködni. Persze bizonyos ésszerű határok közt: a gyűlölködés vagy erőszak pl. már nem fér bele a tolerálandó sokszínűségbe.

Magyarországon sajnos erősen ki lett forgatva az az eszme, miszerint a privát szféra liberális érték, mert túlságosan védik a bűnözők (pl. a környezetszennyező cégek, a visszaéléseket elkövető hatósági dolgozók, vagy éppen a bántalmazók) anonimitását és jogait. Holott a demokrácia szempontjából nem támogatható a bűnözők védelme, nem védhetjük egyformán az elkövetőt és a sértettet.

Ugyanakkor a megfelelően értelmezett sokszínűség, és a különböző, akár alapvetően nagyon eltérő csoportok együttműködése sikerre vihet bizonyos ügyeket. Ilyen pl. az otthonszülés témája, én erről, illetve Geréb Ágnes tevékenységéről szeretnék majd egy könyvet írni. Az otthonszülés jogáért való közdelemben érdekes kapcsolódások jöttek létre nagyon konzervatív, akár nacionalista, valamint posztmodern csoportok, emberek közt. Az ügy mentén tudtak egy irányba menni, ezért volt Geréb Ágnesnek annyi támogatója. 

– A családon belüli erőszak elleni küzdelemben miért nem tud hasonló koalíció megvalósulni? A konzervatív nőszervezetek (noha vannak Magyarországon) nemigen szoktak a családon belüli erőszak ellen felszólalni, pedig az, lássuk be, eléggé sérti a család szentségét.

– A konzervatív nőknek különösen veszélyes felszólalni a nemek közti hierarchia ellen, aminek egyik megnyilvánulása a családon belüli erőszak. A családon belüli erőszak elleni kiállás egyben a patriarchális rendszer elleni kiállást feltételezi, és ez nekik kockázatos. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan konzervatív nők, akik számára az erőszak már elfogadhatatlan. 

– Újabb kérdés a hallgatóságból: „Hogyan lehetne a gondozási-reprodukciós munka értékét hatékonyan tematizálni? A pandémia kapcsán úgy tűnt, hogy társadalmi szinten sikerülhet, de ez elég hamar hiú reménynek bizonyult. Pedig ez a klímaválsággal is összefügg.”

– Fodor Évának volt nemrég erről egy elemzése (lásd The Gender Regime of Anti-Liberal Hungary), mely szerint Magyarországon most jóléti rendszer (welfare) helyett ‘care-fare’ van, mely a gazdagokat és a felső-középosztályt részesíti előnyben, míg az alsóbb rétegeket hátrahagyja, és elzárja előlük a mobilitás lehetőségét. A magyar egykulcsos adórendszert károsnak, regresszívnek tartom, mert fenntartja az egyenlőtlenségeket.

A pandémia a diákok jelentős részét kilökte az oktatásból főleg a szegényebb rétegekből. Ez az USA-ban is probléma, de itt legalább észrevették, pl. az egyetemen, ahol dolgozom, számítógépet és internetelérést biztosítottak a rászoruló hallgatók számára. Nemcsak azt kellene számolni, hogy hány gyerek születik, hanem azt is, hogy hányan vannak jól otthon, hányan tudnak Magyarországon (pl. a tudásukkal) kiteljesedni. Az ország már sok tehetséges embert elvesztett, akik elmentek – hogy aztán lehessen velük otthon álságosan büszkélkedni, hogy ők is magyarok. (Meg „asszonyságnak” nevezni őket.)

Ugyanakkor bízom abban, hogy amikor a pandémiának vége lesz, a közben átélt tapasztalatok egy olyan világ felé visznek minket, ahol jobban odafigyelünk egymásra és szorosabban kapcsolódunk. Az autoriter rezsimek túlkapásai ellen is legjobban az egymás melletti kiállással, a közösség erejével tudunk védekezni.

– Köszönöm szépen, hogy eljöttél hozzánk! Szeretettel várunk majd egy következő beszélgetésre is, ahol az új könyved lesz a fő téma.