1818. júl. 30-án a yorkshire-i Thorntonban született Emily Brontë angol író, költő, az Üvöltő szelek szerzője. Testvéreivel (Charlotte, Anne, Branwell) gyerekkorától írt történeteket, a 3 nővér első közös verseskötetét 1846-ban Currer, Ellis és Acton Bell (férfi) álneveken adta ki. Az Üvöltő szelek egy évvel később, szintén álnéven jelent meg. Egy ideig nevelőnőként dolgozott, majd visszavonult. Sosem ment férjhez, szerelmi életéről nem tudunk. Zárkózott személyiség és szabad lélek volt, legjobban egyedül szeretett sétálni a kutyájával a természetben. 30 éves korában bátyja temetésén megfázott, tüdőgyulladást kapott, az orvosi kezelést visszautasította, és 1848. dec. 19-én elhunyt. Két évvel később nővére újra kiadta az Üvöltő szeleket, ezúttal a szerző valódi nevével.

Emily Brontë: Köröttem szürke sírkövek

Köröttem szürke sírkövek,
árnyékot mind messzire vet.
Miközben lépek a gyepen,
holtak nyugosznak csendesen:
A fű alatt, a föld alatt
örökre éj, örökre fagy:
elmúlt évek emlékeit
idézi szemem, s könnyezik:
idő, halál és gyötrelem
sebe nem forr be sohasem.
Idézzem csak a kín felét,
mit láttam itt lent, és az Ég
maga, bármily tiszta lehet,
lelkem nem nyugtatja meg.
Fény drága földje! fiaid
fájdalmaink nem ismerik:
nem érik, mily kísértetek
gyötrik az ember-sejteket,
mily vendégek laknak belül -
téboly, keserv, a könny s a bűn!
Legyen nekik a lét örök
révület, új s új gyönyörök:
mi nem hívjuk, hogy jöjjenek
velünk sírni bús könnyeket.
Nem - a szenvedés poharát
a Föld másnak nem adja át:
nem érdekli az Ég - a mi
halandóságunk fáj neki.
Anyánk, enyhítni mi segít
határtalan gyötrelmeid?
Sóvár szemünk hogy víg legyen,
mosolyogsz, s milyen kedvesen!
De ebben ki nem látja meg
a mély, nem gyógyuló sebet?
Ó, nincs az égben oly csoda,
mely tőled elcsábítana.
Tiéd leszek, ha az óra int,
utolsó drága kincseink,
s küzdünk, hogy ha a köd leszáll,
édes arcoddal majd Te várj.
Bármily síron túli világ
hívhat - nem halljuk meg szavát.
Nem - inkább drága szíveden
pihenjünk végleg, csendesen:
s Veled osztozzunk egy napon
a halhatatlanságodon.

/Ford.: Tapfel Klára/

Emily Brontë: S mint én magam, oly magányosan

S mint én magam, oly magányosan,
néz a hosszan izzó nap után:
és kesereg, mint én magam,
szüntelen bánatán.

A dombsor is egyként kapja imánk,
a szeles dombsor lenn, s a kék tenger ég:
vágyunk: ne várjon más semmi ránk,
csak szívünk, meg itt e szabad vidék.

Ah! oldozhatná csak el a kezem,
boldogan nézném, mint száll tova,
s nem panaszolnám, hogy fényesen
égő szemét nem látom soha.

De hadd hihessem, hogy ma, bár
hidegén sorvad, árva rab,
holnap ez is, az is tovaszáll,
végképp, örökre szabad.

/Ford.: Tandori Dezső/

További versei itt.