„Te hazug!”, avagy a hollywoodi szépségkultusz bedarálja Susan Calvint

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

„Te hazug!”, avagy a hollywoodi szépségkultusz bedarálja Susan Calvint

július 18, 2009 - 11:38

és én, a robot gond nélkül megemésztem. Hát nem.
Bizonyára sok Asimovon felnőtt sci-fi rajongónak ökölbe szorult a keze, miután beült a moziba, vagy lehuppant a dvd elé, hogy megnézze a nagy dirrel-durral beharangozott Én, a robot című Asimov feldolgozást. Önmagában izgalmas, akciódús és látványos a film, viszont aki arra számított, hogy legalább megpróbálják követni az azonos cím alatt megjelent könyv sztoriját, nagyot kellett csalódnia. Legtöbben talán azt nehezményezték, hogy a „kezdetleges” Amerikai Robot és Gépember Rt. pozitronikus csodaagya semmi perc alatt eljutott a nulladik törvény szükségességéig, holott ehhez Asimov világában jó néhány kötet és több ezer év kellett. 1 Az sem vet jó fényt a készítőkre, hogy gyakorlatilag azon kívül, hogy elcsentek pár nevet a novelláskötetből, valamint voltak szívesek elolvasni a robotikai három törvényét 2 – hogy legyen azután mire fittyet hányni – a végeredménynek vajmi kevés köze lett a könyvhöz. (Spooner nyomozó alakja halványan emlékeztet a majd’ háromezer évvel később induló történetben szereplő Elijah Baley-re, csupán a pipát hiányoltam a szájából, és szinte vártam, hogy elégedetlenül megjegyzi: „szent Jozefát!” 3…bár a szakmáján és a robotellenességén kívül más nem maradt belőle)

Minden kétely és szájhúzás jogos. Ha már ennyire nem érdekelte a film készítőit az a kétségkívül páratlan és meghatározó mű, amelytől a címet lopták és az ötleteket merítették, legalább ne harangozták volna be az író nevével!
Nekem személy szerint a filmben szereplő robotpszichológus, Susan Calvin személyével okozták a legnagyobb csalódást.
A könyvben megformázott Susan Calvin egészen zsenge korom óta az egyik kedvenc főhősöm. Egy kimagasló intelligenciával megáldott, fanatikusan a hivatásának élő, emberkerülő – embergyűlölő? – tudós. Ezeken a tulajdonságokon kívül Asimov többször is hangsúlyt helyez néhol leíróan, néhol a munkatársai szájába adva dr. Calvin előnytelen külsejére, mivel ez szerepet játszik abban, hogy a professzor elfordult az emberektől és minden energiáját a munkájának szentelte (sőt, a „Te hazug!” című novella egésze erre épül).
Még irodalmi művekben is ritkán találkozhatunk olyan főhősnőkkel, akik ne lennének számos kellemetes tulajdonságaik mellett elbűvölően szépek, hacsak nem gonosz, ármánykodó, negatív karaktereket akarnak megformázni. Mintha csupán annak a nőnek lenne joga a középpontba kerülni, aki megfelel a férfiak elvárásainak, vagyis egész egyszerűen szép. Az esetleges többi tulajdonság csupán kísérő lehet, a legfontosabb a szépség. Az a nő, aki csúnyácska, esetleg kövér, vagy bármilyen külső vonásában különbözik az ideáltól, láthatatlan. Nem csupán a filmvásznon, az újságok hasábjain, hanem sajnos a regények többségében is.

Susan Calvin nem volt szép. „Madárcsontú”, csúnyácska asszony volt, aki ennek ellenére – sőt, ezzel együtt – lehengerlően zseniális meglátásaival, domináns, határozott személyiségével mindvégig uralta a könyvet. Szerettem. Így, egyáltalán nem szépen. Dr. Susan Calvin azt jelentette számomra, hogy van remény, hogy nem kötelező szépnek lenni, hogy egy előnytelen külsejű nő is válhat főhőssé, és kivívhatja az elismerést.
A filmben Calvin doktor szerepét „természetesen” egy fiatal és gyönyörű színésznőre osztották. A film közben a fejemet csóváltam, és azt kérdeztem magamtól: mi mást is várhattam volna? Csak nem hagyják ki a lehetőséget, hogy feldobják az akcióközi szünetet némi szerelmi szál szövögetésével, és hát Spooner nyomozó hogyan habarodhatna bele egy bányarémbe? Miért is sugallnák azt, hogy valakit (ha nő!) meg lehet szeretni csupán a jelleme, az intelligenciája, a szelleme miatt?!

A másik probléma Calvin kivételes intelligenciája, amelyet itt teljes mértékben figyelmen kívül hagytak. Sőt, a hatalmas bociszemekkel bámuló színésznő néha kifejezetten „buta liba” benyomását keltette. Talán emlékszünk a bénázására a mechanikusan működő cd-lejátszóval, vagy arra a jelenetre, amikor Spoonerrel egy régi, benzinnel üzemelő motorra pattannak, és Susan megjegyzi, hogy ha benzinnel működik, akkor felrobbanhat…
Ennek a Susan Calvinnek köze nem volt Asimov karakteréhez. Sajnálom, hogy így alakult. Talán, többek között ezért sem szólt a produkció az igazi, eredeti Én, a robot-ról. Gyakorlatilag az egészet át kellett volna írniuk, ha ragaszkodnak ahhoz, hogy dr. Calvint egy cicababa játssza. Inkább a hasukra ütöttek, és kitaláltak egy egészen más történetet.
Az már csak hab a tortán, hogy az ábrázolt robotok egyáltalán nem emlékeztetnek a „korai” gépemberekre, sokkal inkább a csillagközi utazások utáni szupergépekre, Giskard és Daneel testvéreire.
Így sikerült, mondhatnánk vállvonogatva. Sajnos, szándékosan sikerült így, esélyt sem adtak Susan-nek és a megálmodójának, Asimovnak.

Maradok az eredeti, csúnya ÉS zseniális dr. Calvin rajongója. Elolvasom tizedszer is, és közben reménykedem abban, hogy odaát filmországban nem jut eszébe valakinek megfilmesíteni az Alapítványt, mert akkor Bliss búcsút inthet cseppet sem manökenes, telt fenekének, és Harla Branno polgármesterasszonnyal is levetetik a szolid, zárt öltözetet, majd varázsolnak az egyszerű, kissé férfiasan szögletes vonású, hétköznapi politikusból dögös famme fatale-t.

 

[1]  Az „Én, a robot” első története 1995-ben játszódik, míg a nulladik törvényt először megemlítő „Robotok és birodalom” 5222-ben.

[2] A robotika három törvénye:

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és a második törvény előírásaiba.

[3] Isaac Asimov: Acélbarlangok, A mezítelen nap, A hajnal bolygó robotjai, Robotok és birodalom

.

 

 

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Női karakterek és science-fiction 3.

március 22, 2010 - 09:34

Vajon miért van az, hogy a science-fictionben megjósolt jövőképek zöme az időben távoli Földet vagy pusztulásra, vagy sanyarú sorsra ítéli? Ha körülnézünk, akkor talán elég egyértelművé válik a válasz: amennyiben a jelenleg is munkálkodó társadalmi erők irányát követjük, nem sok pozitív végkifejlet várható szülőbolygónkra nézve.

A Homofóbiaellenes Világnap alkalmából: The Kids Are All Right (2010) – film egy leszbikus család életéről

május 17, 2011 - 10:08
A filmekben, sorozatokban egyre gyakrabban fordulnak elő meleg, illetve leszbikus szereplők. Ezek az ábrázolások ugyan új sztereotípiákat termelnek ki (nem minden meleg férfi excentrikus, magas hangtónusú humorzsák, aki szereti a rózsaszínt és szívesen vásárolgat hetero barátnőjével :) és nem minden leszbikus nő rövid hajú, férfias öltözetű, és visel sötét keretes szemüveget :) ), ugyanakkor megítélésem szerint jótékony hatásúak is lehetnek, rögtön mert egyáltalán láthatóvá teszik a homoszexuális embereket, és a társadalom hasznos tagjaként (gyakran pl.

Hogyan lehet bókkal helyretenni?

május 24, 2010 - 12:19
Fotó: Askmen.com

Igen gyakori csúsztatás, hogy ott, ahol a nők szaktudása, intelligenciája, teljesítménye lenne a mérvadó, külsejüket (természetes adottságaikat, öltözködésüket) és hagyományos nemi szerepeknek való megfelelésüket helyezik a figyelem középontjába, azt kérik tőlük számon, illetve ezért "dicsérik meg" őket. Mint Huszár Ágnes írja, aki az ilyen megnyilvánulásokat bókként fogadja el és köszöni meg, csapdába kerül. "Elfogadja ugyanis implikációjukat: a nők - éppen pozitív tulajdonságaik: szépség, kedvesség, erkölcsi tisztaság miatt - alkalmatlanok a közéletben hatalommal járó szerep betöltésére."