Kosáryné Réz Lola: Emlékezés Szikrára

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

Kosáryné Réz Lola: Emlékezés Szikrára

március 11, 2013 - 18:04
Gróf Teleki Sándorné Kende Júlia ("Szikra", 1864-1937), író, újságíró, a Feministák Egyesületének tagja, A Nő és a Társadalom, majd A Nő szerkesztője, a Magyar Írónők Körének alapító elnöke, a Magyar PEN Klub alelnöke. Az alábbi megemlékezést beküldte Kosáryné Réz Lola író unokája, Dr. Nagy Domokos Imre - a szerk.

Teleki Sándorné Szikra - kép forrása: MTDA

Valahányszor Szikra írói nevét leírva láttam, mindig arra kellett gondolnom, mennyire jellemző ez a név, amit választott magának. Szikra. Tűzből szálló, magas utat bejáró, sziporkázó és lassan elhunyó, sötétségbe tűnő szikra. Maga az ötlet is jellemző volt reá szellemességében, költőiségében.

Csakugyan szikra volt ő. Meleg, élettel teli, magasan szálló, saját útján messzire repülő szikra, hogy aztán lassan kihunyjon. És egy-egy szikra volt minden írása is, minden mondása, megjegyzése. Valahányszor beszélt, s hol ide, hol oda vetette eleven szemét, egy kép jutott az eszembe. Téli, sötét estéken vonat robog, s az elöl zakatoló mozdony füstjéből szikraeső csapódik ki. Itt is, ott is felcsillan egy-egy tűzpont, és elkíséri az utasokat egy darabig, akik eltűnődve és gyönyörködve néznek ki az ablakon.

Benne is mozdony zakatolt, messzi utakra induló, csodálatos gépezettel ellátott mozdony, ami messzi ismeretlen világok képzeletországait futotta be. A mozdonyvezető a földön mindig kissé idegen és mégis csodálatosan alkalmazkodni tudó lélek volt, aki csöndesen, félig szomorkásan mosolygó gúnyolódással nézte az útszélen elbaktató embereket, és bőkezűen szórta nekik a lelkében égő tűz szikráit. Ő maga is élvezte a játékot. De az igazi komoly játék, melyet életnek nevezünk, mélyen benn folyt le a lelke mélyén, ahová ritkán láthatott be igazán valaki.

Mire megismerhettem, öreg, tipegő lépésű, halkszavú dáma volt, csöndesen éldegélt budai házában, és közeledett már hozzá a betegség, ami hosszú szenvedés és megpróbáltatás után pihenőhöz vezette törődött testét. De ebben az öreg, halkszavú dámában hallatlan életerő és frissesség volt. Minden iránt érdeklődött, mindent elolvasott, mindent tudni kívánt, és mindenkin, mindenen segíteni akart. Mélységes jóság volt benne. Vágy mindenkinek jót tenni, magáért a jóért, magáért a segítség gondolatáért. Közlékenysége, kedves és franciás könnyedségű modora mögött egy zárkózott lélek mélységes komolysága érződött. Olyan korban élt, amikor divat volt kétkedőnek lenni, de benne a kétkedés több volt a divatnál. Harc volt önmagával, a sötétséggel, a kifürkészhetetlen véghetetlenséggel, igazságkeresés, Isten kertjében való bolyongás, hogy megtalálja a célt, ahová minden út vezet. Hogy megtalálta-e, nem tudom. Nem ismertem olyan jól. De hogy kereste, és bátran, őszintén, becsületesen kereste, azt tudom.

Ha társaságban volt, egy-egy pillanatra elhallgatott néha, mintha a maga külön világába vonult volna vissza, aztán egyszerre újra felcsillant a szeme, s már egészen a többi ember között volt megint.

– Mondja csak, kérem, mit is lehetne itt csinálni? – de már mondta ő maga, már töprengett, tervezett, számítgatott. Fantáziája arra késztett, hogy a számokkal is játsszon, a modern világ csodálatos szörnyetegének, a tőkének lélektanát is ismerni szerette volna, hogy meghódítsa. Csalódnia kellett sokszor. De nem veszítette el az életkedvét és próbálkozó kedvét. Akkor sem vesztette el, mikor a teste már-már mozdulatlanságra volt kárhoztatva. Őszinte és bátor lélek volt. Önmagát éppen olyan szemmel igyekezett nézni, mint másokat. Az, aki önmagán sohasem tudott szívből nevetni, nem érthet meg másokat sem annyira, hogy a ferdeségeken mosolyogni tudjon.

Ez az európai műveltségű, franciás szellemességű asszony ősrégi magyar család leánya volt. Az Árpáddal hazánkba jött egyik család leszármazottja, Kende Juliska. Kiskorától kezdve Iskának hívták, s ez maradt a neve végig. Házassága olyan, mint egy szép romantikus regény. A királyfi megjelenik, megszereti a szép tündérleányt, és minden akadály ellenére egymáséi lesznek. Talán legboldogabbak az újtátrafüredi Szikra-házban voltak, aminek emlékéül öregségében már csak a régi vendégkönyvet őrizhette.

Ismerte a dzsentrit, az arisztokratát, a városi polgárt, a tisztviselőt, a parasztot, a proletárt. Mindenikben az embert kereste és látta meg. A múlt század végének s az új század elejének történetírói sok jellemző adatot találhatnak majd a könyveiben, olyan adatokat, amelyekről az olvasók, akik csak a mese fűzését keresték, nem sejthették, hogy bizonyíték és példa lehet belőle. Ezernyolcszázhatvannégyben született, látta  kiegyezés utáni éveket, az ország fejlődését, a kiegyezés utáni idők napsütését, ami mellett az árnyékot csak némelyek vették észre. Öregségére megérte az új magyar szerencsétlenséget, amelyet mélyen átérzett. A háborúban egész szívével a jótékonykodás mellé állt. Míg volt miből, bőven áldozott pénz is a fáradozás mellett. Felemelte az elesetteket. A szegény, elhagyatott anyák otthona az ő nevét viseli. Érzékeny lélek volt, szeizmográf. A szociális problémákat néha meglepő tisztasággal látta meg egy olyan korban, amikor általában véve maga ez a szó is madárijesztő volt az úri világ számára valahol a házakon túl, a földek végében, ahová legfeljebb hintón megy ki az ember, de akkor sem néz arrafelé, ha nem kellemes a látvány.

A Bevándorlók című regénye ennek az élesszemű, gúnyolódó és mégis csupaszív asszonynak talán legérdekesebb munkája. Többi nagyobb könyve: Ugody Lilla, Enyém, Tépett láncok mind hű tükörképei a kor felfogásának, s egyúttal egy mélyen érző, becsületesen őszinte léleknek is, aki látni akar és látni mer.

Kende Iska magyar volt a lelke legmélyéig. De a világ minden részében voltak jóbarátai. Szellemességével, könnyed kedvességével talán többet tett a magyarság népszerűsítése érdekében akkor, mikor még alig ismert minket a külföld, mint a mostani nemzedék gondolná. Öt nyelven beszélt, minden művészetet, mindenféle munkát megpróbált. Festett, hímzett, varrt, főzött, sohasem volt tétlen.

És sokat, sokat álmodozott, bár nagyon szeretett volna reális lenni. Egy későbbi korában írt regénye került a kezembe mostanában. Címe: A tóparti remete. A magával meghasonlott fiatalember messze elvonul a hegyek közé, és repülőgépen érkezik hozzá a boldogság egy távoli ország elmenekült hercegnője alakjában. Fájó szívű ember önmagát vigasztaló, becéző, altatgató meséje ez.

Mikor temették, felbontották férjének, Teleki Sándor grófnak örökzölddel befuttatott sírját, hogy ott készítsenek helyet neki is. Emlékszem, ibolyát árultak akkor. Egy örökzöld-inda mellé tettem le egy kis csokrot, És nem tudtam szomorúságot érezni, mert úgy éreztem, egy sokat vívódott, sokat fáradt szív nyugodott meg végre, s megtalálta, amit a földi életében talán hiába keresett, mialatt figyelt, gondolkozott, dolgozott, szenvedett és tréfált. És egyre áradt lelkéből a melegítő, égő szikra.

Voltak apró, odavetett, néhánysoros versei, amikben sok volt a szellemes igazság. Talán ezek jellemzik őt legjobban, és az a megjegyzés, amit egy életrajzkötet előszavában találtam az ő aláírásával:

Végeredményben talán a legnagyobb, amit elérni érdemes: nem az, hogy az ember szédítő magas polcra jusson, hanem hogy a nagyok magukhoz méltónak elismerjék.”

 

– * –

Utószó (Dr. Nagy Domokos Imre)

Eredeti gépírt példány. Láthatóan már gépbe fogalmazva, mert a javítások is géppel történtek., 1938-ban vagy 1939-ben készült, mert a papír még 21x34 cm a mai A/4 helyett, ami a harmincas évek második felében váltotta az előzőt. Nagyanyám ezt tudomásom szerint utoljára az 1932-ben befejezett A két kőszobor című kiadatlanul maradt regényéhez használta. Az 1933-ban elkezdett (és szintén kiadatlan) sci-fi regényét már A/4-es papírra írta.

Valószínűleg Szikra halálának első vagy második évfordulójára készült, ám tudtommal nem jelent meg sehol.

 

 

 

Gróf Teleki Sándorné "Szikra" író, feminista (1864-1937)

március 11, 2013 - 18:58

Kölcsei Kende Júlia (Juliska)  1864 márc. 7-én született Budapesten. Anyja a nagykállói Kállai Ida, apja (kölcsei) Kende Kanut országgygűlési képviselő volt, aki különösen fontosnak tartotta a kultúrát, a nemzeti művelődés ügyét. Júlia 1886-ban feleségül ment Teleki Sándor grófhoz (1861-1919), aki szintén foglalkozott újságírással.

Kende Júlia irodalomi szalont működtetett, amelyet a kor jeles személyiségei látogattak.

Lillie Devereux Blake amerikai író, újságíró, szüfrazsett (1833–1913)

május 05, 2017 - 23:04

A korai feminista mozgalom majdnem elfeledett alakja. Élete során kilenc regényt, egy elbeszéléskötetet, egy esszékötetet és számtalan cikket publikált. Komoly szerepet vállalt a nőmozgalomban, és közvetlen munkatársa volt. 1874-ben megjelent regénye, a Fettered for Life egy korabeli feminista életét mutatja be.

Draga Dejanović szerb költő, író, feminista (1840–1870) 

október 06, 2017 - 17:23

Magyarkanizsán (Stara Kanjiza) született értelmiségi családba. Kanizsán, Temesvárott és Pesten tanult, ahol szerb diákokkal, az Ujedinjene omladine srpske (Fiatal szerbek egyesülete) tagjaival kötött ismeretséget. Pesten jelentek meg első versei és cikkei, melyekben a nők tanuláshoz való jogáért állt ki. 1860-ban rövid időre az akkor alakult újvidéki szerb nemzeti színház tagja volt, színdarabokat fordított. 1864-ben Bečej-be (Óbecse) költözött, ahol férjével élt.

Leszja Ukrajinka ukrán költő, drámaíró, feminista (1871–1913)  

március 31, 2018 - 22:00

Larisza Petrivna Koszacs Novohrad-Volinszkijben született, értelmiségi szülők lánya. Házitanárok tanították, négyévesen már írt-olvasott. Ukrán anyanyelvén kívül fiatalon megtanult angolul, németül, franciául, olaszul, görögül, latinul, lengyelül, bolgárul, oroszul. Gyerekkorában kezdett írni, a Zorjá című lapban 1884-től jelentek meg versei. Versek mellett elbeszéléseket, színdarabokat, esszéket, kritikákat is publikált. 19 évesen történelmi tankönyvet írt testvérei számára.  Lefordította kortárs és klasszikus orosz, német, angol, francia, latin, görög írók műveit.

Irma von Troll-Borostyani osztrák író, újságíró, feminista (1847–1912)

március 18, 2017 - 23:28

Salzburgban született, a város krónikája szerint ő volt az első szüfrazsett. Bécsben zenét tanult, és ott jelentek meg első írásai Leo Bergen néven. Budapesten vállalt zenetanári állást, ott ismerkedett meg későbbi férjével, Borostyáni Nándor újságíróval. Családi tragédia miatt Irma visszament Salzburgba, Nándor Párizsban élt, a házasság csak levelezésükben létezett. A következő években írásaiban az emancipációval, a nőkérdés problémáival foglalkozott. 1878-ban jelent meg Die Mission unseres Jahrhunderts. Eine Studie über die Frauenfrage (Századunk missziója.