Szerelemféltés

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

Szerelemféltés

szeptember 27, 2010 - 06:00
A nők elleni erőszakkal foglalkozók gyakran szembesülnek azzal, hogy ha egy férfi megöli párját vagy feleségét, akkor a média „szerelemféltésből”, „féltékenységből” elkövetett gyilkosságról beszél. Erre a nagyon káros eufemizációra jó példa a szombati Fókusz Plusz adása, amit főműsoridőben, valószínűleg nagyon magas nézettséggel vetítettek, „Odaadó társból vérengző szörnyeteg" címmel.

A nők elleni erőszakkal foglalkozók gyakran szembesülnek azzal, hogy ha egy férfi megöli párját vagy feleségét, akkor a média „szerelemféltésből”, „féltékenységből” elkövetett gyilkosságról beszél. Erre a nagyon káros eufemizációra jó példa a szombati Fókusz Plusz adása, amit főműsoridőben, valószínűleg nagyon magas nézettséggel vetítettek, „" címmel. 

A riport nemcsak a már jól ismert sztereotípiákat erősíti, az áldozatokat hibáztatja, de ráadásul valódi szakértőket sem szólít meg. Csak látszólag van szó arról, mennyire sajnálatos, ha egy szakítás a nő halálához vezet; valójában a műsorkészítők a bántalmazók, és az áldozatokkal valamilyen szinten kapcsolatba kerülők (ismerősök, rokonok, pszichológusok), illetve a társadalom felelősségét szeretnék eltussolni. Bemutatnak egy férfit is, aki megölte párját, és a bíróság előtt kér bocsánatot a családtól.

A műsor tele van nyilvánvaló hazugságokkal. A rendőrök szerint, ha egy nő időben szól a bántalmazásról, akkor megmenekülhet: a meggyilkolt nő még élhetne. Egy párkapcsolati tanácsadó (Gazdag Enikő) pedig úgy látja, hogy ha megtanulunk „jól szakítani”, akkor tulajdonképpen meg is előzhetjük a bajt. A recept egyszerű: félre kell tenni a haragot és a dühöt, kulturáltan tisztázni az okokat, így könnyebb lesz továbblépni. A riporter pedig azoknak ad „tanácsot”, akikkel szakítottak, szerinte a másik felet nem bántani kell, hanem harcolni érte a szakítást megelőzően és utána is, és sokszor egy szál virág is segíthet. Mindhárom vélemény olyan hiedelmeket jelenít meg, amelyeket azok, akik egy kicsit is foglalkoznak nők elleni erőszakkal, a bántalmazás folyamatával, szinte reflexből cáfolni tudnak. Tudjuk, hogy a hatóságok általában vagy nem tesznek (esetleg nem tehetnek) semmit, ha egy nőt zaklat, verbálisan vagy fizikailag bánt a párja, volt barátja; vagy csak a felszínen képesek kezelni a problémát. „Jól szakítani” lehetetlen olyan helyzetben, amikor a férfinek egyetlen célja a nő megtartása, bármi áron és bármilyen eszközzel. Ezeknek a férfiaknak szinte mindegy, hogyan és mikor szakít velük a nő, csak azt érzékelik, hogy nem tudják többé uralni, tárgyként kezelni őt, és ezért nyúlnak még drasztikusabb eszközökhöz, mint amiket a kapcsolat folyamán használtak. Rengeteg esetben fordul elő, hogy a nőket szakítás után erőszakolja, vagy öli meg volt párjuk, éppen ezért ha azt sugalljuk, hogy ha máshogy történt volna a szakítás, minden rendben lenne, azzal az áldozatot hibáztatjuk. Az meg, ha valaki a szakítás után harcol volt párjáért, szinte egyenlő lehet a zaklatással; virággal pedig jellemzően egy-egy verést szoktak férfiak „jóvátenni”, legalábbis ebben a kontextusban.

A riporternek, és a megszólalóknak sem jut eszükbe elgondolkodni azon, hogy miért lesz néhány szakításnak szinte természetes következménye a gyilkosság. Az a magyarázat, hogy „a lány szakított” a férfivel, illetve, hogy (egy megszólaló néni szerint) a fiatalok szabadosan élnek, isznak, agresszívak, „esetleg a nő ellenkezett” nem tűnik valódi indoknak egy emberöléshez. Ahogy azt sem fogadom el, hogy egy pszichológus (Szabó Éva) a gyilkosságok okát abban látja, hogy egyre több a „kiegyensúlyozatlan személyiség”, akik „nem normálisan” reagálnak a problémákra. Ő a férfiak agresszivitásáért elsősorban a magas tesztoszteronszintet okolja. Annak ellenére, hogy a bemutatott elkövetőről is megtudjuk, erőszakos volt, gyakran verekedett, és meg is csalta barátnőjét, a műsorban továbbra is azt hangoztatják, hogy az addig békés és figyelmes társak válnak „egy pillanat alatt” gyilkossá. Emellett a műsorban úgy állítják be ezeket a gyilkosságokat, mintha egyre gyakoribbak lennének, és korábban szinte nem is fordultak volna elő: dr. Hegedűs András elmondása szerint a ’80-as években még nem találkozott hasonlóval.

Összességében tehát a megszólaltatott „szakértők” valami olyasmit tudtak összehozni a témával kapcsolatban, hogy a nők bántalmazása valószínűleg valami új jelenség (miközben tudjuk, hogy ez minden korban és kultúrában általános gyakorlat), amit elsősorban a nő viselkedése vált ki (azzal, ha pl. „rosszul” szakít vagy kommunikál), és valamilyen fajta személyiségvonásokkal függ össze.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Utcai támadások nők ellen - mi a megoldás?

szeptember 18, 2010 - 19:01
Take Back the Night! felvonulás a 80-as években. Forrás: Durham University Archives.

Amikor az első eset után próbáltam lebeszélni az éjjeli hazamenetelről, megmakacsolta magát, és azt mondta, nehogymár csak mert ő nő, ne legyen joga éjjel bulizni, és az utcán közlekedni. "Vagy talán este 7 és reggel 6 között kijárási tilalom van a nőknek?" - tette hozzá ironikusan. Nem ő találta ezt ki: amikor feljelentette az utcai rablót, a rendőrök elsősorban arra voltak nagyon kíváncsiak, hogy ő a támadás előtt hol volt, kikkel, hány óráig, pontosan mit és mennyit ivott (ez aztán mit számít???