Elég régóta motoszkál bennem ez a bejegyzés - mit motoszkál? kiabál! - de eddig mindig visszafojtottam, húztam-halasztottam, mert elég ellentmondásos érzéseket keltett bennem ez a könyv. Nemrég írtam A Meztelen Juliet kapcsán arról, milyen megrázkódtatást jelenthet valakinek szembesülni rajongása tárgyával annak kiábrándító valójában. Na, most valami ilyesmiben volt részem, persze kicsiben, egy könyv formájában. Simone de Beauvoir-t én leborulva csodálom, rajongok érte, a huszadik század egyik legnagyobb hatású nőalakjának tartom, akinek filozófiai munkája és feminista állásfoglalása meghatározó az utókor számára. Ehhez képest ez a levélhalmaz egész konkrétan egy fülig szerelmes nő rajongó, becézgető, olykor gügyőgő, olykor ostoba szerelmes írásait tartalmazza egy, a távolság megszépítő ködével bevont férfihoz. Elsőre hatalmas megdöbbenéssel, tátott szájjal, néha elborzadva olvastam, aztán persze árnyalódott a kép, de azért emberpróbáló feladat még a legelszántabb Beauvoir-rajongóknak is (sőt, főleg nekik) átrágni magukat ezeken a leveleken.

Simone de Beauvoir 1947-ben amerikai körútja során (melyről később az Amerikai útinaplóban ír) ismerkedett meg a chicagói íróval, Nelson Algrennel. Furcsa szerelem szövődött köztük, mely a néhány együtt töltött hét után tizenhét év kitartó levelezésben folytatódott, néhány évente egy-egy több hónapos találkozással. Már a kortársaknak is rejtély volt, és azt hiszem, az utókornak is az, hogy mi vonzotta őket egymáshoz. A fülszöveg szerint Beauvoir „szószátyár francia értelmiségi”, Algren a „chicagói nyomor hallgatag krónikása”. Jó megfogalmazás, de a szakadék kettőjük közt még nagyobb. Beauvoir jómódú felső-középosztálybeli családból származott, „jó nevelést” kapott, filozófiai diplomát szerzett, egész életét a francia értelmiség körében élte, viszonylagos jólétben, folyamatos szellemi csatározások közepette, magához hasonló emberekkel körülvéve. Algren hozzá képest egy „jenki bugris”, aki Chicago szegénynegyedében él, nem járt egyetemre, ostoba szépségek veszik körül, és semmit sem tud az európai kultúráról. Olyan nagy kulturális szakadék van köztük, amit még az irodalmi munka és a Pulitzer-díj sem hidal át. Mégis egymásba szeretnek. Talán épp a különbözőségük vonzza őket a másikhoz, talán épp azt keresik, ami hiányzott addig az életükből, ki tudja.

Kettőjük közül mindenképp Beauvoir tűnik a szerelmesebbnek (bár a levelezés egyoldalú, Algren válaszainak közléséhez nem járultak hozzá az örökösei, tehát nem tudhatjuk, ő mit és hogyan ír, csak Simone reakcióiból illetve a szerkesztő, Sylvie le Bon de Beauvoir megjegyzéseiből lehet képünk róla). Beauvoir-t élete legmeghatározóbb kapcsolata Sartre-hoz fűzte, amiről azonban minden életrajz egybehangzóan állítja, hogy szenvedélyes szerelem helyett inkább egyfajta mély élettársi-szövetségesi kapcsolat volt, több kisebb-nagyobb afférja is ismertté vált, de az a fajta szenvedélyes fellángolás, ami negyven évesen elfogta Algren iránt, addig talán elkerülte. Lehet, hogy Algren épp azt látta meg benne, amit párizsi környezete nem: a nőt. A levelek mindenesetre egy nagyon szerelmes, olykor önmagáról is megfeledkező nő képét rajzolják ki. Meg is jegyzi többször (sajnos a könyvet már visszavittem a könyvtárba, így pontosan idézni nem tudok), hogy őt okos nőnek tartják, mégis, amikor „imádott krokodiljának” ír, akkor ő csak egy „buta kis szerelmes béka”, és fel is teszi a kérdést, hogy miért tagadná meg a szeretett férfitól az érzelgősséget és ostobaságot, ha egyszer szívből jönnek.

(Abszolút zárójelben… Érdekes lenne elgondolkodni azon, hogy Beauvoir vajon számított-e arra, hogy ezt a levelezést valaha megjelentetik. Mert nagyon kiterjedt levelezést folytatott sokakkal, amiknek egy része biztos tudatosan úgy íródott, hogy egyszer majd olvassa az utókor, de vajon ezek a levelek tényleg a teljes magáról megfeledkezés állapotában íródtak, vagy az írónő nagyon is tudatában volt hogy egyszer majd ezek is részét képezik az ő „életművének”? Én nem vagyok irodalomtörténész, fogalmam sincs, van-e bármi értelme ennek, csak egy apróság, de bennem azért itt-ott felmerült, hogy tán részben tudatosak ezek a levelek… Zárójel bezárva)

Amiért ez a hatszáz oldalnyi egyoldalú levelezés mégis nagyon érdekes, az a második világháborút követő közel két évtized politikai eseményeinek, szellemi életének, hangulatának bemutatása a párizsi értelmiség egyik legfontosabb szereplőjének szemszögéből. Az első évek elvakultsága után, a szenvedély csillapodtával, a találkozások ritkulásával egyre többet olvashatunk a korról, a helyekről, az írónőt körülvevő emberekről. Az pedig, hogy „kívülállóhoz” íródtak, hozzáad egy plusz réteget a levelekhez. Olyasvalaki a címzettjük, aki semmit nem tud Európáról, az európai állapotokról, a kultúráról, a párizsi szellemi életről, a közhangulatról. Beauvoir mindent leír, mindent megmagyaráz, az alapokról kezdi élete bemutatását, ami nekünk, az utókornak rendkívül jól jön. Minden történelemkönyvnél érdekesebben írja le ennek az eseménydús két évtizednek a hangulatát, a párizsi életet, a félelmeiket, a szétbombázott, majd újjáépülő Európát, és persze azt a párizsi közeget, amiben élt. Ahol megfordult Sartre, Camus, Raymond Queneau, Arthur Koestler, Colette, Giacometti, Boris Vian, Andre Gide, Jean Cocteau, Edith Piaf. A sor a végtelenségig folytatható, Beauvoir körül mindenki megfordult, „aki számít” a korban, épp ezért páratlan kordokumentum ez a könyv.

Mindemellett betekintést nyújt Simone de Beauvoir, az író „műhelyébe”, hiszen ezalatt a két évtized alatt születtek meg olyan művek, mint A második nem, a Mandarinok, vagy a már említett Amerikai útinapló. Részletesen beszámol Algrennek a munkájáról, írói módszereiről, a Goncourt-díjról és művei ellentmondásos fogadtatásáról. Meg kell mondjam, nagy élvezettel követtem végig A második nem megszületésének stációit, vagy azt, hogyan írta bele az őt körülvevő embereket a Mandarinokba, és hogyan tagadta végig, hogy valójában róluk mintázta a szereplőket. Az írói munka mellett persze Beauvoir politikai állásfoglalása sem maradhat ki a levelekből.

Sartre és Beauvoir sosem rejtették véka alá politikai meggyőződéseüket, rendkívül aktívan politizáltak, szerkesztői voltak a Le Temps Moderne című folyóiratnak, ami miatt szinte minden francia politikai erő támadta őket. Sartre a jobboldaliaknak kommunista volt, a kommunistáknak meg nacionalista, senkinek nem volt elég elkötelezett, és folyamatos veszély kísérte őket. Közvetlenül a háború után a vörösök előretörésétől tartottak, attól, hogy a Szovjetúnió egész Európát elfoglalja, és őket mint a kommunizmus ellenségeit kivégzik, ezért kész tervekkel rendelkeztek arra, hogy Dél-Amerikába meneküljenek. Később, az ötvenes években az USA tartotta megfigyelés alatt őket kommunistabarát nézeteik miatt, Algrentől ebben az időben meg is tagadták a kiutazási engedélyt, és Beauvoir sem utazhatott hozzá, ekkor hosszú évekig nem találkoztak. Aztán az algériai háború idején a francia szélsőségesek Sartre fejét követelték, amiért kiállt a függetlenségi háború mellett, lakásánál bombát robbantottak, újra felmerült a kiutazás gondolata. Amikor Beauvoir ezekről ír, akkor válnak ezek a szerelmes levelek páratlanul értékessé.

Persze mint minden kapcsolatot, ezt is tarkították hullámvölgyek, többször megszakították a levelezést, általában Algren, aki meg is nősült, majd el is vált ezalatt a két évtized alatt. A levelekben többször felmerült, hogy ők ketten miért is nem élhetnek együtt. Algren kereken megtagadta, hogy Párizsba költözzön, őt minden Chicagóhoz kötötte, Beauvoir pedig ugyanígy elutasította, hogy elhagyja Párizst, ami az ő „természetes közege” és hogy elhagyja Sartre-t. Némileg furcsa, (de hát furcsább kapcsolatokat is láttunk már), ahogy a „másik férfinak” ír arról, hogy milyen életreszóló szövetség köti őket össze, aminek igazából még a felszínéhez sem férkőzhet közel semmilyen más viszony. Algren végül A körülmények hatalma megjelenése után vetett véget végleg a kapcsolatuknak, amiben Beauvoir részletesen beszámol viszonyukról. (Mivel nem olvastam, nem tudom, mi volt az, ami Algrent erre a lépésre sarkallta, de egyre kíváncsibb vagyok.)

Végül a kiadásról… A szerkesztő, Sylvie le Bon de Beauvoir (Simone de Beauvoir fogadott lánya) eredeti szándéka a teljes levelezés megjelentetése volt, ám ahogy már írtam, Algren örökösei nem járultak hozzá a férfi leveleinek közléséhez. Így csak Beauvoir leveleit olvashatjuk, és itt-ott szerkesztői beszúrásokat, főleg találkozásaik leírásával és az önéletrajzokban megjelent részletekre való utalásokkal. Sajnálom, hogy Algren levelei kimaradtak, mert így azért csak felemás képet kapunk erről a kapcsolatról, plusz érdekes lett volna a párizsi életképekkel szembeállítani Algren chicagói életképeit. Viszont ez a nagyjából háromszáz levél így is elég nagy kihívás volt, lehet, hogy kétszer ennyi terjedelemben már emészthetetlen lett volna. Másfelől az is lehet, hogy ha egy levelezést olvasunk, és nem egy egyoldalú levélhalmazt, akkor épp hogy könnyebben emészthető lenne. Én mindenesetre nem bánom, hogy elolvastam, nagyon érdekes volt, nagyon sokat adott, de sokat is követelt cserébe. Simone de Beauvoir rajongóinak mindenképpen ajánlom, ha nem is kihagyhatatlan, de fontos része az életműnek, viszont minden előzetes véleményt, elvárást, kialakult képet az írónőről félre kell tenni, mielőtt nekiálltok.