Szendrey Júlia, az elfeledett magyar George Sand

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Szendrey Júlia, az elfeledett magyar George Sand

március 15, 2010 - 09:59

Visszatetszőnek tartom, hogy egyesek képesek aktuálpolitikai vonatkozást tulajdonítani a kokárdának. E napon inkább érdemes lenne odafigyelni arra az emberre, aki 1848. március 15-én az első példányt elkészítette, és Petőfi ruhájára tűzte – ám jóval több volt, mint egy elismert férfi árnyékába vesző, rózsaszín ködbe burkolt, szürke múzsa, egy, a „második” szerepében átszellemülten sorvadozó költőfeleség, majd "az özvegyi fátylat eldobó" kiátkozott. Szendrey Júlia (1828-68)  író, költő, műfordító volt, emellett – bár előszeretettel hallgatnak arról, hogy a magyar történelemnek is léteztek ilyen alakjai! Azért ne dőljünk be olyan könnyen a híresztelésnek, hogy Magyarországon nem volt a nők öntudatra ébredésének hagyománya! – a kor által a neme számára kijelölt határokat szétfeszítő, igazi szabad szellemű, lázadó entellektüel, nevezhetjük akár (proto)feministának is.    
Szendrey Júlia 1828-ban született Keszthelyen. Arról, hogy akkoriban milyen élet várt egy közepesen jómódú úrilányra, és miként ítélték meg, ha többre vágyott, értesülhetünk Schöpflin Aladár 1930-as, Nyugatban megjelent cikkéből:
“egyszerű, világos perspektíva állt előtte: falusias érdekek, konszolidált helyzetű család, nagykárolyi, szatmári, debreceni mulatságok, apró flirtök, könyv vagy kézimunka melletti ábrándozások, aztán házasság valami derék, rendezett viszonyok között élő fiatalemberrel, jobbfajta gazdatiszttel vagy közepes birtokossal, a házasságba eseménytelen élet, melynek csendjét gyakori gyereksírás teszi még csendesebbé.  (…) benne is benne volt a kor romantikus álma, valami imaginárius szép és nagy élet után való vágy, az a méreg, amelyet George Sand oltott bele a kor izgékonyabb asszonyaiba. Normális körülmények között ez a nyugtalanság aligha mutatkozott volna máskép, mint az egyszerű falusi élettel való elégedetlenségben s a haladó korral egyre rusztikusabbá öregedő férjjel való sűrű csetepatékban. Egyelőre abban a szép elsóvárgásban élte ki magát ez a nyugtalanság, amelyet ma is annyiszor látunk frissebb elméjű és fantáziájú vidéki lányok arcán, mikor az ablakból merengve néznek az elszáguldó gyorsvonat után. Fellengzős levelek Nagykárolyba Térey Marihoz, a hű barátnéhoz, fellengzős naplójegyzetek tanuskodnak erről az ábrándos sóvárgásról, feltűnik egy-egy vidéki gavallér bajúszos arca, - egyebekben Szendrey Julia sorsa úgy indul, mint száz meg száz középmódú magyar úrilányé az 1840-es évek második felében.” (Nyugat, 1930, 12. szám, kiemelés tőlem)

18 évesen ismerkedik meg a költővel, aki az Életképek c. lapban publikálja köztudottan hozzá írt verseit. Egy évvel később minden családi támogatás nélkül hozzámegy, hamarosan gyermekük születik. (Alakja jól példázza többek között azt is, hogy az öntudatos nők nem feltétlenül utasítják el a házasságot, gyermekválallást, csak éppen saját választásuk alapján, saját feltételeik szerint kívánják azt megélni.)  Naplóiban rendkívül boldognak, szenvedélyesnek írja le a házasságot, melynek a költő tisztázatlan eltűnése, halála vet véget. A forradalomban nem csak a kokárda elkészítése a vállalt szerepe: "testvéreinek" nevezett "hazája hölgyeit" felszólítja, küldjék szeretteiket a forradalomba. Erről ezt a lekezelő kommentárt olvashatjuk az Irodalmi Jelenben - természetesen férfi szerző tollából:
"A szöveg patetikus, minél inkább távolodunk 1848-tól annál patetikusabbá válik, ez belefér. Az nem fér, hogy egy huszonegy éves, addig többnyire kézimunkával bíbelődő kislány ugyan mely egekből vindikálja a jogot, hogy Testvéri Szózattal álljon elő."
(Ha valaki talál olyan cikket, melyben egy huszonegy éves férfi történelmi személyt vagy írót "kisfiúnak" neveznek, és elvitatják a szóláshoz való jogát, kompetenciáját, szóljon...Megjegyzem, tipikus. Korlátozzák, aztán meg korlátaiért kigúnyolják.) Mindenesetre Szendrey Júlia életének Petőfihez fűződő szakaszának történetét mindenki ismeri. Kevesebben tudják azonban, hogy a nadrágviseléssel, rövid hajjal, szivarozással botrányt kavaró Júlia saját jogán is irodalmi teljesítménnyel bír: verseket, novellákat írt (melyekből persze alig találtam a neten, vagy bárhol…), és később naplót adott ki. Andersen meséit ő ültette át először magyarra, George Sand műveiből is többet lefordított. Állítólag esszéi is figyelemreméltóak - egy darabot sem találtam belőlük, és szomorú módon valószínűleg ennek nem a minőségük az oka, hanem - mondjuk csak ki - a szerző neme.

Schöpflin Aladár cikke a szomorú kezdés dacára végső soron szimpatizálni látszik a költőnővel, hosszasan ír az őt rehabilitálni igyekvő kutatásokról - ám az életleírás során minden lépést a már említett szenvedélyességgel igyekszik magyarázni, pl. a költő eltűnése után alig egy évvel kötött újabb házasságot is, vérével nem bíró hedonistaként írja le Júliát. Arra nem gondol, hogy kényszerhelyzet is szülhette ezt a közfelháborodást keltő, rajongók, barátok elfordulását eredményező lépést: a piedesztálra állított "nemzet özvegye" a fekete fátyolnak járó átszellemült csodálatból nem tudta megélhetését biztosítani, ezért volt kénytelen újra férjhez menni. (A mai társadalom sem szeretne sokszor mást, mint hogy a nők pl. szép szavakból, romantizált ideálokból éljenek meg.) A 168 óra 2 évvel ezelőtti cikke is "hűtlen özvegyként" emlegeti Szendrey Júliát, míg az Irodalmi Jelen a "feleségek felesége"-ként. Utóbbi írás ráadásul apa és férj közti adásvételi tárgyként beszél a nőről, és ily lekezelően ír róla:
"A lexikonok szerint költő, író, de ezen a jogán aligha ülhetne a Parnasszuson annak ellenére, hogy ő fordítja, és ő adja ki elsőként magyarul az Andersen-meséket, valamiért nemigen olvasunk Szendrey Júliát. Pedig talán kellene. Van valami különleges ebben a nadrágviselő, rövidre vágott hajú, hisztérikus, erdődi nőben."

Ennél még Schöpflin is nagyobb tisztelettel beszél róla évtizedekkel korábban... Miért lenne például azért "hisztérikus", mert többre vágyott, mint ami elő volt írva számára, mert a kor hagyományaival dacolva igyekezett autonóm döntésekre építeni az életét, illetve amikor ez nem ment, nem vállalta a magasztos éhenhalást, hanem bemocskolta a kezét - és ebbe mellesleg a társadalom taszította bele - és boldogult, ahogy akkoriban tudott? Ismételten olyas valamiért kapott elmarasztalást, amibe a patriarchális társadalom taszította. ...És nyilván saját jogán nem ülhetne a Parnasszuson - csak mint férfi költő múzsája.
Szendrey a boldogtalan házasságból (második férje bántalmazta) végül elmenekül, akkor meg ezért a lépésért vetették meg, valószínűeg ugyanazok, akik a házasságot ellenezték - pedig irodalmi sikereit ekkoriban éri el, ünnepelt nőként halt volna meg, ha ezzel a lépéssel nem válik újra a társadalom kitaszítottjává. (Autonóm, és férje agresszivitása fényében teljesen érthető választásáért ostorozzák, mint ahogy akarják ma is a nőket.) 39 évesen, magányosan, elfeledve, rákban hal meg. Utolsó útjára csak Petőfitől született Zoltán fia - akit Szendrey állítólag vándorszínészethez vonzódó természete miatt kevésbé szeretett, és aki, apja árnyékában kevés sikerrel, maga is megpróbált költőként érvényesülni - kísérte el, második férje nem hogy ő maga nem jelent meg, de három közös gyermeküket sem engedte el anyjuk temetésére.   

 

 

Jókai Mór: A női honvédhadnagy

március 14, 2015 - 13:02

"Mindnyájan emlékezni fogunk az alakjára, a kik az 1848/49-iki szabadságharca emlékeinek kiállítását meglátogattuk. A pénztárnál egy 48-as honvéd főhadnagy ült, egyenruhában, mellén a koszorus vitézségi renddel, fején a trikolor-rózsás csákó; napbarnitott arczán se bajusz, se szakáll.

Én ez alakot az 1849-iki májusi napokban láttam, akkor még nyalka «legény» volt, huszár dolmányban, sarkantyus csizmában. Irtam is róla valami költeményt.

Őt alázták meg, férje lett öngyilkos: Maderspach Károlyné

március 31, 2017 - 14:01

A tehetős aradi orvos lánya, az 1804-ben született Buchwald Franciska gondos nevelést kapott, több nyelven beszélt, érdekelte a történelem, az irodalom. 1823-tól férjével Ruszkabányán éltek. A alatt fegyverekkel és ágyúgolyókkal látták el a honvédséget, a bukás után a bujdosókat segítették.

Lebstück Mária honvédtiszt (1830–1892)

május 05, 2017 - 23:16

Jómódú kereskedő lánya, 13 éves korától Bécsben nevelkedett nagybátyja házában. A császárvárosban lett részese a forradalmi eseményeknek. Csatlakozott az egyetemi légióhoz, ahol Károly néven ismerték. 1848 novemberében a honvédsereghez csatlakozott, részt vett a branyiszkói áttörésben, a kápolnai csatában, Buda visszavívásában és még számos összecsapásban. Huszárfőhadnagyi rangot ért el. Házasságot is a harctéren kötött. A szabadságharc leverése után rövid ideig fogva tartották, fiát is a börtönben szülte meg. Rokonai közbenjárására elengedték a büntetését, de kiutasították az országból.

„Bálványozott bábok voltunk, legyünk emberekké” - Teleki Blanka (1806–62), a magyar nőnevelés úttörője

január 02, 2019 - 00:00
A sors fintora: Teleki Blanka édesapja, gróf Teleki Imre jelmondata a hosszúfalvai kastély homlokzatára vésve az alábbi volt: „Qui bene latuit bene vixit − Aki jól rejtőzködött, jól élt” (Ovidius). Ugyanakkor a grófnő és unokahúga, teljes életpályája ennek a mondatnak a cáfolatává lett.