A feminizmus hazai története iránt a közelmúltban megnövekedett az érdeklődés. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szerteágazó kutatások nyomán megjelenő történelmi társadalom- és művelődés- és irodalomtörténeti munkák és a feminizmussal foglalkozó rendezvények sokasága. A különböző megközelítések más-más aspektusait emelik ki az évtizedeken át méltatlanul elhallgatott illetve félremagyarázott mozgalomnak.
„Talán hallott a férjem nagymamájáról, egy korai feministáról, aki részt vett az ellenállási mozgalomban”—eddig jutok, mikor eláll a lélegzetem: „a neve Mellerné Miskolczy Eugénia. A férjem kutatásokat végez, hogy megörökítse a bátorságát, és tevékenységét a békéért és a szabadságért. Szükséges e mondanom, hogy mártír volt, a nyilasok agyonverték. Nagyon keveset tudunk róla, és talán Önnek van….” – itt a mondatot szerkesztették, de nem fejezték be. ”Nagy izgalommal várjuk a válaszát, üdvözlettel Pauline, László Strasser nevében.”
Szálfatermet, mély bariton, tarra borotvált fej. Fekete, hosszú kabát, aktatáska, vékony keretes szemüveg. Férfias jelenség Hadas Miklós, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem szociológus kutatója. Amikor felteszem neki a kérdést létezik-e feminista férfi, hosszúra nyúlik a csend, legalábbis a beszélgetésünk további, pergő ritmusához képest.
Mért ne legyek én feminista? Mert a feministák ápolatlan, lompos, ízléstelenül öltöző, nőietlen kékharisnyák, akik egyetlen sikere az életben, hogy militáns támadásokat intéznek a család, az otthon, a gyermekvállalás – és egyáltalán: a természet rendje ellen. Képtelenek mit kezdeni azzal, hogy nők, hiszen a nőt a férfi teszi igazán nővé, márpedig a feministák éppen attól sikertelenek, hogy a férfiakkal való viszonyuk tragikus. Így aztán megkeseredett, kiszáradt banyák, már fiatalon ráncos lelkűek, akik nemcsak félnek a férfiaktól, hanem gyűlölik is őket, mert nem kellenek nekik. Nem csoda, ha leszbikussá válnak.
