Emberéletekbe is kerülhet a nemek közti adatszakadék

Olvasási idő
14perc
Eddig olvastam

Emberéletekbe is kerülhet a nemek közti adatszakadék

március 17, 2020 - 23:11
Ismertető Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvéről (Budapest: GABO, 2019, ford. Kránicz Dorottya).

Tavaly novemberben lemaradtam a elindulásáról. Többedmagammal, molinókkal, táblákkal felpakolva rohantam a látótávolságból már kikerült menet után, keresetlen szavakkal szidva – hogy mit? A patriarchális épülettervezést. Lemaradásom oka ugyanis a minden nő által jól ismert probléma volt: a rendszerint túl kevés számú női mosdó előtti hosszas, dühítő sorban állás. Ez csak egy, de talán a leghétköznapibb példa a női szempont háttérbe szorulására Caroline Criado Perez 2019-ben megjelent, Láthatatlan nők: így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban c. művéből. A harmincöt éves, apai ágon brazil származású, Londonban élő szerzőnek ez a második könyve.  

Miközben a világ egyes részein, egyes közösségekben már kezdjük tudomásul venni a nemi identitások (valójában nem újkeletű) sokféleségét és a nemi kétosztatúságon túlmutató genderspektrumot, a tudomány, a tervezés és a közpolitika fősodrának még arra sem sikerült ráébrednie, hogy egynél több nem létezik. Az általános (azonban nem tudatosuló) tévhit szerint csak egy nem van: a férfinem, amelynek a nők csupán valamiféle jelentéktelen, rendellenes altípusát alkotják. Ez a férfipárti részrehajlás nemcsak számos nehézséget okoz a nőknek, de sokszor az életükbe is kerül.

A női perspektíva hiánya gyakran akaratlanul is férfiaknak kedvező torzításokhoz vezet, melyek aztán (nemritkán valódi jó szándékkal) igyekeznek nemsemlegesnek beállítani magukat”

– így hangzik Perez művének tézise (p. 13.).

Elismerés illeti a budapesti GABO Könyvkiadót, amiért a hírek nyomán itthon is sokak érdeklődését felkeltő kötetet kevesebb, mint egy éven belül magyar nyelven is elérhetővé tette, Kránicz Dorottya kiváló (megítélésem szerint gyakorlatilag hiba nélküli) fordításában.

A Láthatatlan nők nem egy ültő helyünkben kivégezhető könyv, nem egy könnyed olvasmány, de mindenképpen megéri az erőfeszítést. A 357 oldalnyi, lehangoló tényekkel telezsúfolt mű az egész világot, ami körülvesz minket, egy másik, eddig jobbára marginalizált szempontból: a nők nézőpontjából mutatja be. Az informatív, tömény szöveg a járatos olvasó számára is egy sor új információt tartalmaz.

A könyv központi kifejezése a nemek közti bérszakadék (gender wage gap) mintájára megalkotott nemek közti adatszakadék (gender data gap). Ez azt jelenti, hogy a nőkről általában hiányoznak az adatok – vagy mert eleve nincsenek a mintában nők, vagy ha vannak is, elmarad az eredmények nemek szerinti bontása. A kevés kutatási eredményt pedig, ami a nőkről mégis elérhető, elsüllyesztik, nem veszik figyelembe a tervezésnél, a döntéshozatalnál.

Ez a diszkrimináció abból a feltevésből indul ki, miszerint az alapértelmezett ember a férfi. Ez az elképzelés a tudósokat is sokszor téves következtetések levonására készteti, amelyek mögött inkább húzódik meg sztereotip gondolkodás, mintsem tudomány. Például mint a legújabb kutatásokból kiderült, a barlangrajzokat egyáltalán nem biztos, hogy férfiak készítették, ahogy a régészek által feltárt harcossírokba sem biztos, hogy minden esetben férfiakat temettek. (Ezekről a témákról bővebben lásd a !)

Az alapértelmezett férfi számos nyelvbe beíródik a hímnemű általános alany révén, és ennek egyik káros következménye, hogy a nők kevésbé mernek az így meghirdetett állásokra jelentkezni. A reprezentáció számít: ez az első fejezet tanulsága. Legyen szó akár a tankönyvekben, , női főhősökről a , nőkről a bankjegyeken – utóbbiért Nagy-Britanniában maga a szerző indított sikeres kampányt! Külön említésre méltó az „identitáspolitika” napjainkban igen divatos ostorozásáról szóló rész, mely rávilágít arra, hogy az ebben tételezett „többség” fogalma szintén a (fehér) férfiból mint alapértelmezett – így fontosabb – emberből indul ki. (p. 41.)

E bevezető gondolatok után a mű hat részre oszlik, amelyek egyenként kettő-négy fejezetben a mindennapi életet, a munkahelyek világát, a tervezést, az orvosi gyakorlatot, a közéletet, illetve a háborúkat, krízishelyzeteket tárgyalják.

Várostervezés

A annak idején hazánkban is teli szájjal röhögött a „feminista hótakarítás” svéd ötletén – csak éppen „elfelejtette” kifejteni, hogy pontosan mi van mögötte. A mindennapi élettel foglalkozó első rész első fejezetéből megértjük, hogy ez egyáltalán nem ostobaság. A koncepció figyelembe veszi, hogy a nők nagyobb eséllyel közlekednek gyalog (sokszor szatyrokkal és babakocsival is), így a járdatakarítást veszi előre, csökkentve a végtagtöréses balesetek számát, így az egészségbiztosításra háruló anyagi terheket.

Számos, a világ különböző tájairól gyűjtött példával győzi meg Perez az olvasót arról, hogy hasonlóan érdemes figyelembe venni a genderszempontot a (nagyobb részt nők által, és jellemzően „füzérekben” használt) tömegközlekedés, továbbá az épületek, valamint a (nők számára általában messze nem pihenőhelyként funkcionáló) lakások és a városok megtervezésekor. A buszmegállók megfelelő elhelyezkedése pl. kulcsfontosságú a nők biztonsága szempontjából - és ugyanez igaz a közvécékre is. Az szerint minden harmadik nő számára nehézséget jelent a világon a biztonságos mosdóhoz való hozzáférés, ami nemcsak egészségügyi panaszoknak, de egyúttal a nemi erőszak fokozott kockázatának is kiteszi őket. A nem megfelelő higiéniai ellátottság nemcsak a fejlődő országok problémája, hanem Nyugaton is kardinális munkajogi kérdés is. A könyvben felhozott példák ugyan ritkán származnak a kelet-európai régióból, de így is tud hozzájuk az olvasó kapcsolódni. Nem kell ugyanis amerikai dohányültetvényen robotoló munkásnőnek lenned ahhoz, hogy visszatartott vizelettel szenvedd át a napot (ez Perez egyik példája), sokszor az is elég, ha magyar piaci, gyári vagy egyszemélyes kisbolti alkalmazott, hajléktalan nő, netán transz ember vagy.

Otthonon kívül végzett munka

A második rész a munkahelyi diszkrimináció világába vezet be minket.

A hagyományos munkaerőpiacot valamiféle mitikus tehermentes dolgozó igényeire szabták”

A nők munkahelyi előmenetelére, keresetére, egyben a testi és lelki egészségére is negatívan hat a nagyrészt rájuk háruló otthoni, – ami aztán időskorukban is érezteti hatását alacsonyabb nyugdíj formájában. Perez hosszasan sorolja a példákat az , melynek szerinte az egyik legjobb ellenszere a skandináv államokban alkalmazott (ez azt jelenti, a szülői szabadság egy részét csak az apa veheti ki). Egyelőre még kevés cég ismeri el, hogy adott esetben a bébiszitter is munkaköltség lehet, nemcsak a munkavacsorán elfogyasztott étel és szeszesital – Dawn Bovasso amerikai reklámszakember ezért indított pert, amit meg is nyert. 

A szerző lerántja a leplet a meritokrácia mítoszáról is (amely szerint a felvétel és az előléptetés kizárólag az érdemek, a tehetség szerint történik).  Ahogyan például a helyzete igazolja, az előítéletek csak erősödnek akkor, ha tagadjuk a létezésüket (akár a környezetünkben, akár a mi gondolkodásunkban). Megvilágító erejűek voltak számomra a zsenielőítéletet kibontó oldalak. Ennek fogságában hajlamosak vagyunk például azt hinni, hogy a jó programozó kizárólag a hiányos társas és higiéniai készségekkel bíró, éjszakánként is a billentyűzetet püfölő, megszállott őrült típusa. Aki általában férfi – de ez nem azt jelenti, hogy nők között ne lennének ! Csak azt, hogy az ő esetükben ez nem nyilvánulhat meg ilyen formában, mert a társadalom nők esetében a nonkonform, antiszociális viselkedést szigorúan bünteti. A nők másként élik meg és fejezik ki a terület iránti érdeklődésüket, így – mivel nem követik a sztereotip férfi mintázatot – háttérbe szorulnak és láthatatlanná válnak. Túlságosan tartja magát napjainkban is az elképzelés, miszerint az arrogáns, az osztályzatok tekintetében alulteljesítő férfi biztosan valójában született géniusz, a szorgalmas, jó értékeléseket szerző nő meg minden esetben biztos csak az intellektuális adottságai hiányosságait kompenzálja a stréberségével. Ezek az előítéletek aztán erősen kihatnak a felvett, illetve előléptetett dolgozók összetételére.

Ha a szilícium-völgyi meritokrácia vallásnak tekinthető, akkor a Harvardról kibukott fehér férfi az istene”

– hangzik a könyv egyik legfrappánsabb mondata p. 114.). (Van még egy jó pár.)

Ennél is lehangolóbb a helyzet fizikai munkásnők számára a munkavédelem frontján. A halálos munkahelyi balesetek terén az utóbbi évtizedekben javult a helyzet, de, hívja fel a figyelmet Perez (p. 156): 

nem a munkahelyi baleset az egyetlen módja annak, ahogyan a munkánk megölhet minket”

Hiányosak az adatok, különösen a nők (pl. műanyag termékeket gyártó munkásnők vagy manikűrösök) vonatkozásában, a káros anyagok rendszeres belégzése és a később kialakuló daganatos betegségek összefüggése terén. Ha pedig véletlenül rendelkezésre állnak az adatok (pl. a mindennapokban használt EDC vagy a BPA anyagok veszélyeiről), a laza szabályozás miatt a munkáltató megteheti, hogy fittyet hány rájuk. 

Az antifeminista férfiak nagyon szeretik a bányászokra vagy a rakodómunkásokra mutogatva a „helyükre küldeni” a nőket. Csak éppen azt felejtik el, hogy az és a többségben szintén nő is éppen eleget emelnek (és szereznek be pl. gerincsérvet).

A jogérvényesítés végképp ellehetetlenül az illegális vagy bizonytalan foglalkoztatottság esetében – ez utóbbi megint csak nőket érint nagyobb számban. Ugyanez a helyzet a munkahelyi szexuális zaklatás esetében, amiről megint csak hiányosak az adataink.

Még a legnagyszerűbb férfiak sem tudhatják, milyen érzés úgy létezni a világban, hogy néhányan egy ingyenesen használható vidámparkként tekintenek a testedre.” (p. 210.)

Tárgyak tervezése 

További probléma, hogy a mezőgazdaságban vagy az építkezéseken használt szerszámokat az átlagos férfikézhez szabták, és nem létezik a nők (vagy a kisebb kezű férfiak) számára ideális változatuk. Zongora éppen létezik olyan, amelyen kisebbek, így közelebb vannak egymáshoz a billentyűk és könnyebb őket átfogni, de a használata valamiért nem terjedt el – talán ciki? Ne higgyük ugyanakkor, hogy minden ilyen probléma megoldható két különféle méret bevezetésével, a nő ugyanis, hangsúlyozza Perez több alkalommal, nem kicsinyített férfi. A pilóták számára kifejlesztett mellény vagy a katonai, illetve rendőri egyenruha dizájnja nem veszi figyelembe, hogy a nőknek mások a testarányaik és (ki gondolta volna...) mellük is van – ez pedig súlyos, akár halálos sérülésekhez is vezethet. (Egy rendőrnő pl. kénytelen volt levenni a golyóálló mellényt, mert azt viselve nem tudta rendesen használni a faltörő kost.) 

Ezzel el is érkeztünk a harmadik részhez, amely a tervezést állítja a középpontba. A harmadik világbeli országok is túl gyakran szorul háttérbe a női szempont. Például a mezőgazdaságban dolgozók számára tervezett fejlesztő programok időbeosztása és elvárt készségei alapból kizárják a fejlődő országokban még hátrányosabb helyzetben levő nőket. Az adatgyűjtés fontosságát jól érzékelteti a kudarcba fulladt tűzhelyprogram, amely a napi száz szál elszívott cigarettának megfelelő káros anyagot kibocsátó régi eszközöket akarta modernebbre lecserélni. Csakhogy az új tűzhelyekkel megnövekedett a főzési idő, ezért a nők továbbra is a régit használták. A tanulság:

Előbb konzultálni kellene a nőkkel és csak aztán megtervezni a terméket, ahelyett, hogy felülről próbálnának rájuk erőszakolni egy központilag kialakított eszközt.”

Külön aljasság, hogy a sajtó az ilyen balul elsülő próbálkozásokért rendre a nők állítólagos ostobaságát teszi felelőssé, és nem a körültekintés hiányát.

Arról is bőven olvashatunk példákat, hogy miként tapasztaljuk a fejlett világban a szűklátókörű tervezés hátulütőit: kezdve azzal, hogy a női ruhákon szinte soha nincs zseb, folytatva a mobiltelefonok férfikézre tervezett méretével. (Engem, mint a nagy kijelzők rajongóját személy szerint ez különösebben nem zavar, de a Gezi-parki tüntetésekről tudósító újságírónőt annál inkább zavarta, hogy nem tud egy kézzel fotózni!) Folytatva a sort, a hangfelismerő szoftverek pontosabban ismerik fel a férfi beszédet a nőinél, mert a korpuszokban eleve több a férfiaktól nyert hanganyag. A mesterséges intelligencia ráadásul a nemi sztereotípiákat is újratermeli, mert a kevés rájuk vonatkozó szövegkorpusz sztereotip környezetben jeleníti meg a nőket. Márpedig, ha az algoritmus úgy véli, hogy a programozó férfi, akkor ez súlyos hátrányt fog jelenteni a programozó nők számára, ami pl. abban nyilvánul meg, hogy az ő honlapjaikat/profiljaikat ritkábban jelenítik meg a munkaerőt kereső szoftverek. /Arról, hogy hogyan termeli újra a mesterséges intelligencia a nemi sztereotípiákat, , a Szexista algoritmusok című cikkben bővebben olvashatsz!/

A Tengernyi pasas című fejezet azzal érvel, hogy a technikai újítások sosem szóltak igazán nők számára, például a az 50-es évek óta csak nagyon csekély fejlődés történt. A a statisztikák szerint kevésbé támogatják a befektetők. Mindez azzal is erősen összefügg, hogy a tech területen sokkal kisebb a női dolgozók aránya.

Az utazási betegségre a statisztika szerint nagyobb hajlama van a nőknek. Perez feltárja, hogy miként állhat ez összefüggésben azzal, hogy az autókat és az autósüléseket az átlagos férfitesthez tervezték. A nők 17%-kal nagyobb eséllyel veszítik életüket autóbalesetben. Ennek pedig az az oka, hogy az autók tervezésekor olyan töréstesztbábukat használnak, amelyeket az átlagos férfiról mintáztak. Újabb példa arra, hogy a gendervakság szó szerint a nők életébe kerül.  

Egészségügy

A negyedik rész a betegségek szempontjából mutatja be a nemi alapú előítéleteket: a közelmúltban nagyobb figyelmet kapó endometriózis példájából talán már mi is tudjuk, hogy a nők fájdalmát és tüneteit hajlamosak az orvosok kevésbé komolyan venni. Aki ezt a fejezetet elolvassa, soha többé nem fog olyan blődséget terjeszteni, miszerint a feministák tagadnák a biológiai nem jelentőségét – Perez ugyanakkor, és ezt nagyon helyesen teszi, NEM használja fel a biológiai nem jelentősége mellett való érvelést a transz emberek ellen, ahogy sajnos teszi. /Arról, hogy nézeteim szerint miként egyeztethető össze a biológiai nem jelentőségének és a transznemű emberek identitásának az elfogadása, bővebben olvashatsz./

A biológiai nem jelentősége vitathatatlan: éppen arról van szó, hogy a férfi és a női test még sejtszinten is olyannyira különbözik, hogy másképp hatnak rá a gyógyszerek. Ezért a gyógyszeripar, amennyiben kizárólag, vagy többségben férfi tesztalanyokat alkalmaz, súlyos veszélybe sodorja a nőket.

Ennél is érdekesebbek az okok. Egyrészt a nőket, időszegénységük miatt, mely a következik, nehezebb a tesztekbe bevonni. (Talán igazodni kellene a nők körülményeihez.) Másrészt, a gyógyszergyártók a női testet, például a menstruációval összefüggő hormoningadozások miatt, túl komplexnek tartják ahhoz, hogy bevonják a kísérletekbe. Egyes antidepresszánsok, antihisztaminok, antibiotikumok, sőt szívgyógyszerek is másként hatnak a menstruációs ciklus különböző szakaszaiban. Apropó: a szívinfarktus is teljesen más tüneteket mutat nőknél, mint férfiaknál! Egyelőre ott tartunk, hogy a népesség felének tüneteit az orvostudomány „atipikusnak” minősíti. (Ahogy lényegében a nőket is.) Perez több kezdeményezést felsorol a szabályozás szigorítására, amely azonban kevésbé vonatkozik a generikus, valamint a recept nélkül kapható készítményekre. Az anyagcsere olyannyira eltérő a nők és a férfiak esetében, hogy például a paracetamolt 40 százalékkal gyorsabban bontja le a férfiak szervezete, mint a nőké. A fejezet kitér a hiányosságaira is.

Közélet

Az ötödik részből kiderül, hogy miért maradt ki a GDP számításaiból a nők láthatatlan munkája – és miért jelenti ez a nyilvánvaló okokon túl a nők másodlagosnak tekintését. A gazdasági megszorítások is elsősorban a nőkön csattannak, mert ha az állam kevesebbet fordít például a szociális szférára és a gondoskodásra, akkor ezeket a feladatokat még nagyobb mértékben a nőkre tolja át (akik számára nem opció, hogy ellátatlanul hagyják beteg, idős családtagjaikat). Ráadásul (ha netán valakit a nők emberi jogai önmagában meggyőznének meg) az, ha a nők a gondoskodási feladataik miatt kiszorulnak a fizetett munkából, az állam költségvetésének sem kedvez.

Érdekes felvetés Perez részéről, hogy a jól ismert 70%-os női szegénységráta egy úgynevezett zombistatisztika. Ugyanis valójában arról is hiányoznak az adatok, hogy a szegénység hogyan érinti a nemeket. A következőkben a szerző kifejti, hogy a genderköltségvetési szempontok miért elengedhetetlenek az adórendszer és a nyugdíjrendszer kidolgozásakor is.

A 14. fejezet, mely A női jogok is emberi jogok címet viseli, mellett foglal állást.

Világszerte bizonyítékok igazolják, hogy a politikai genderkvóták egyáltalán nem vezetnek inkompetens nők rémuralomához”

– érvel Perez (p. 307.). Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a női képviselők számának növelésével sem megyünk önmagában semmire, ha a férfiközpontú politikai kultúrában nem hagyják őket dolgozni. Szintén hiányoznak az adatok a politikusnők ellen elkövetett szexuális zaklatásról és erőszakról.

Az utolsó fejezetből az derül ki, hogy miért fontos a nőket bevonni a katasztrófa utáni újjáépítések és a béketárgyalások folyamatába.

Ha terjedelmesnek is tűnik ez az ismertető, a fenti bekezdésekkel még mindig csak a főbb témákat és érveket villantottam fel némi felületes bepillantás erejéig, és nem adtam vissza a könyv informatív részletgazdagságát. De annyit talán világossá tettem, hogy a Láthatatlan nők alapmű; az elmúlt évtized egyik, ha nem a legfontosabb feminista szakkönyve, és ott a helye mindenkinek a polcán, akit foglalkoztat a nemek társadalmi helyzete.

.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Élet és irodalom Iránban

október 08, 2009 - 08:59
Azár Náfiszi: A Lolitát olvastuk Teheránban

Azár Náfiszi (1955 -) a kortárs perzsa irodalom egyik legnépszerűbb alakja, az iráni egyetemen tanított évekig (amikor hagyták), 1997-től pedig Amerikába emigrált, ahol jelenleg a John Hopkins Egyetemen oktat. Nevét A Lolitát olvastuk Teheránban c. memoárja tette egy csapásra ismertté, 32 nyelvre fordították le, 2007-ben végre magyarul is hozzáférhető.

Szalai Vivien - Hamis Gyönyör

október 07, 2011 - 08:49
Szalai Vivien - Hamis Gyönyör

„Divatja” van ma a prostituált irodalomnak, rengeteg ilyen jellegű könyv látott napvilágot az utóbbi években, ezek egyike Szalai Vivien Hamis gyönyör című regénye, amelynek már folytatása is van Drága kéj címmel. Ez a könyv annyiban különbözik a többitől, hogy egyrészt azt állítja, lerántja a leplet a dubajozásról, valamint abban, hogy Szalai Vivien elmondása szerint egy igaz történetet vetett papírra: a Hamis gyönyör és folytatása egy Szofinak nevezett luxusprostituálttal készített interjú regényként tálalva.

Határáthágás (Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül)

november 12, 2009 - 13:22

Galgóczi Erzsébet (1930 - 1989), a magyar irodalmi kánon perifériára szorult írója, aki Földes Jolánhoz hasonlóan még a Világirodalmi Lexikon kiegészítő kötetében sem kaphatott helyet, annak ellenére, hogy háromszor jutalmazták József Attila- és egyszer Kossuth-díjjal, igaz, míg korábban a rendszer keblére ölelte a munkásmúlttal is rendelkező Galgóczit, később – különösen 1956 után – kiesett a kegyeiből.

John Ajvide Lindqvist: Hívj be! (ford. Miszoglád Gábor, Szeged: Könyvmolyképző, 2009)

január 27, 2012 - 19:58
Magányos kamasz, aki más, mint a többi, találkozik egy vámpírral, aki megváltoztatja az életét… A szokásos, lassan sablonossá váló minta végülis adott, mégsem az Alkonyat vagy a Vámpírnaplók formájában. 16-os karika díszeleg a hátlapon, de lehetne inkább 18-as, és ezt kéretik komolyan is venni. (Azon túl sem ajánlott gyenge idegzetűeknek és érzékeny gyomrúaknak, ahogyan jelen ismertető tovább olvasása sem!)
 

Sajtóbeszámoló az SZTE TNT családon belüli erőszakról szóló beszélgetéséről

március 30, 2014 - 00:57

Március 5-én a Szegedi Tudományegyetem Társadalmi Nemek Tudománya kutatócsoportjának meghívására Antoni Rita Kérchy Anna irodalmárral és Czapáry Veronika íróval beszélgetett Cazpáry Megszámolt babák c. újonnan megjelent regénye kapcsán a családon belüli erőszakról és azon belül a gyermekkori szexuális abúzusról.