Tűsarkúban hátrafelé - A hazai antifeminista irodalom a feminista kutató szemével
Módosítás dátuma: 2010. október 08. péntek, 14:30 Írta: Dér Csilla 2010. október 08. péntek, 13:59
(Az alább olvasható előadás a genderkutatók szokásos találkozóján, a dr. Sándor Klára és dr. Barát Erzsébet által szervezett Nyelv, ideológia, média konferencián hangzott el 2010. okt. 2-án a Szegedi Tudományegyetemen. Köszönjük a szerzőnek, hogy munkáját a nőkért.hu rendelkezésére bocsátotta, és egyben fejet hajtunk a heroikus erőfeszítés előtt, amivel átküzdötte magát e tudománytalan fércműveken, hogy azok tévedéseit a nyilvánosság elé tárja. Mint egyik hozzászóló megfogalmazta, egy feminista kutató számára dilemmát képez, hogy egyáltalán leereszkedjen-e odáig, hogy ilyen szintű művekkel vitatkozzon, de én úgy vélem, Dér Csilla jól döntött. – a szerk.)
1. A magyar antifeminizmus jellemzői
Az antifeminista könyvek kiadásának divatjáról beszélhetünk ma Magyarországon (annak ellenére, hogy feminista művek elvétve jelennek csak meg – a szerk. ) – számos magyar szerző mellett (pl. Bakos: A helyes asszonytartás, Bene: Emancipációs bumeráng) újabban fordítások is napvilágot látnak (pl. Herman: Az Éva-elv). Ezek egyfelől támogatják az egyébként is erős hazai antifeminista közvélekedést, másfelől megerősítést is kapnak onnan.
(Két kérdésem van: kikről szólnak ezek a könyvek, mert én hazánkban sehol sem látom a „veszélyes” feministák fenyegető tömegét, másrészt, kiknek szólnak, kiket foglalkoztat Magyarországon annyira a feminizmus, hogy ezreket áldoz egy-egy, azt szidalmazó olvasmányra? – a szerk.)
E könyvek látszólag a feminizmussal szállnak vitába, valójában azonban nem, mivel azt nem is ismerik. Nem a tudományos feminista-antifeminista diszkurzushoz kapcsolódnak, mert a tudományos szintű érvelés szintjét még ismeretterjesztő munkákként sem érik el. Mondhatnánk persze, hogy nem is kell elérniük, hiszen egy népszerűsítő munka célja nem akadémikus viták lefolytatása, az azonban már nem állja meg a helyét, hogy emiatt aztán nem is kell semmilyen tudományos kritériumnak – akár csak a logikus és koherens érvelésnek – megfelelniük. Hivatkozási alapjuk ugyanis részben vagy egészében tudományos vagy annak mondott: jellemzően az evolúciós biológia és pszichológiára, agykutatás stb. eredményeire, pontosabban annak sajátos értelmezéseire támaszkodnak – és nem meglepő módon csak azokat az ismereteket mutatják be, amelyek a szerző aktuális véleményét támasztják alá.
A magyar antifeminizmus főbb vonásait a következőkben foglalhatjuk össze:
n biológiai esszencializmus („a nő és férfi kizárólag biológiai lény, minden más vonása ebből a tényből fakad”)
n a nemi eltérések abszolutizálása (a nemek közti különbségek minden más különbséget felülírnak, nő és nő illetve férfi és férfi közti egyéni különbségek teljesen elsikkadnak e művek szerint)
n a feminizmus patologizálása, démonizálása („minden bajért a feministák felelnek”)
n a feminista szakirodalom teljes mellőzése (kivétel: néhány női szervezet körlevele, egy-két radikális feminista csoport honlapja)
n a társadalomtudományok idevágó eredményeinek figyelmen kívül hagyása (pl. megszépített történelem: „a régi idők patriarchális családjaiban minden szép és jó volt, a munka egyenlően oszlott meg és mindenki boldogan élt”)
n szubjektív benyomások, sztereotípiák általános érvényűvé emelése (pl. „a nők nem akarnának dolgozni, ha választhatnának” – mert néhány nőismerősük a kettős-hármas műszak miatti nyomást elkerülendő ezt mesélte nekik)
n következetlenség (ironikus kiszólások, jó felismerések a gyűlölködő sorok közt)
n sokszor feminista megállapítások felhasználása ellenérvelésre, de egészen más konklúzióval (a női pályaív megtörése a gyerekszülés következtében – antifeminista következtetés: a nők maradjanak otthon, amennyit csak lehet)
n a komplex látásmód teljes hiánya (pl. „a nők, amíg nem dolgoztak, sosem akartak válni”)
n idealizálás: egy korábbi patriarchális szakaszba való visszatérés iránti vágy (idealizált múlt) VAGY az új nőiesség elsajátítása (idealizált jövő)
2. A magyar antifeminista irodalom egy példája – Oravecz Éva Csilla (pszichológus, a Nők Lapja és a Playboy újságírója): Tűsarkúban hátrafelé
Az alábbiakban Oravecz Éva Csilla Tűsarkúban hátrafelé című munkáját nézzük meg abból a szempontból, hogy milyen antifeminista gondolkodásmód jelenik meg benne, és milyen feministaképpel dolgozik. Azért ezt a könyvet választottam, mert egyfelől érdekelt a női antifeminista szemszög mint olyan, másfelől mert szemléletesen megmutatja a magyar antifeminizmus sajátosságait.
Oravecz könyve az IPM Könyvek sorozatának eddig egyetlen darabjaként jelent meg 2006-ban – az IPM a tudományos-ismeretterjesztő folyóiratok közé sorolható, legalábbis ezt tükrözi a szlogenje: „A gondolkodó ember lapja”. Így a könyvsorozat címe is azt sugallja, hogy tudományosan megalapozott munkát vehetünk kézbe, ismeretterjesztő stílusban megírva. A könyv ajánlói már megadják az alaphangot, az egyik – rendkívül ízléses módon – a Magyar Narancsban megjelent és nagy visszhangot kiváltott Oravecz-cikk ellen tiltakozók levelének egy részlete („több mint száz aláírás”), a másik egy IPM-es kolléganő dicsérete, aki szerint a könyv szerzője „tényleg úgy látja a férfi és a nő közötti különbséget, ahogyan az valójában van”. A könyv hitelességének benyomását a szerző foglalkozása (pszichológus, újságíró) tovább fokozza.
A könyv olvastán két dolog hamar feltűnik, az egyik az hogy a szerző a saját véleményét illetve mindennapos élményeit emeli tétellé, ennek legjobb példája az a rész, amelyben Oravecz egy londoni melegfelvonulást végignézve levonja a konklúziót, hogy a homoszexuálisok valójában önmagukba szerelmesek (pp. 164-165).
A másik sajátosság a számos önellentmondás. „A férfiak okosabbak” c. írás elején megjelenik az az állítás, hogy az IQ bontható (verbális és performációs intelligenciára, p. 34), a további fejtegetések során ez azonban mégsem szempont – persze, mert akkor ki kellene fejteni, hogy a verbális vizsgálatok milyen eredményeket hoztak az egyes nemek esetében, aztán azokat boncolgatva bemutatni, hogy a nők verbális előnye nem is annyira igaz, és hogy az egyes nemeken belül nagyobb szórást mutatnak az egyes részképességek, mint a két nem között (vö. például Huszár Ágnes „Bevezetés a gendernyelvészetbe” c. könyvének 2. fejezetével!). Ennek beismerése esetén azonban Oravecz egyik fő állítása, tudniillik hogy a férfi és a női agy alapvetően különbözik (p. 36), kevéssé lenne tartható.
Következzen a női agy és férfi agy kapcsán a szerző néhány megállapítása:
- „A csúcson mindenütt jellemzően férfiak ülnek, s nem elsősorban azért, mert nem hagyják a nőket ezeken a területeken érvényesülni, hanem mert a fizikai erőhöz hasonlóan a szellemi teljesítmény terén is általánosságban, alapvetően és jellemzően nincs egy súlycsoportban a két nem.” (p. 40)
- Mindez nem jelenti, hogy egy nőnek ne lehetne, ne kéne a sport vagy a hivatása gyakorlása során saját férfias oldalát és megtalálni és kidomborítani ahhoz, hogy teljes emberi lény legyen.” (p. 37)
- „a férfias/nőies agy kifejezés valójában nem egyedekre, hanem minőségekre vonatkozik” (p. 39)
Az utolsó idézetben szereplő állítás jó megoldás arra, hogy bármi mellett és ellen lehessen érvelni: ha egy nő mégis kiemelkedő tudós, akkor mondható, hogy nem tipikus nő-, hanem férfiagya van, de úgy általában csak azért nincs sok női tudós, mert a nők e pályára biológiailag kevéssé alkalmasak, ugyanakkor „[e]gy nő, ha akar, ma már lehet bármi: űrrepülő, bokszvilágbajnok vagy atomfizikus” (p. 24).
A könyv írójának alapvető koncepciója, hogy férfi és nő ellentétpárt alkot:
· [A nő] nem azért érzi jól magát a konyhában vagy a kertjében, mert a férfi ezt a szerepet erőltette rá, hanem nagyon mély, ősi szükséglete elégül ki olyankor, amikor a nemi szerepével harmonizáló tevékenységeket űz.” (pp. 125-126)
· „miben különbözik egyértelműen, visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul egy férfi gondolkodása a miénktől” (p. 27)
· „Amikor egy férfi kapcsolatba kerül egy nővel, két tökéletesen ellentétes világ, két önálló univerzum feszül egymásnak.” (p. 165)
Ez gyökeres ellentéte annak, amit szerinte a feministák képviselnek, vagyis hogy a két nem egyforma:
· „férfi és nő között nincs alapvető különbség – ez a feminizmus alapvetése” (p. 12)
· „a feminizmus tagadja, hogy az ember kétnemű, hogy a nő más, mint a férfi, s ezért más munkát végez szívesen” (p. 27)
Jellemző módon állításai alátámasztására semmilyen feminista munkára nem hivatkozik. Hogy is tenné, hiszen akkor reflektálni kellene például a társadalmi nem fogalmára, annak megkonstruált voltára, a nemi identitásokra stb. A könyv sajátossága azonban, hogy a társadalmi tényezőket, hatásokat nem létezőnek veszi, vagyis Oravecz szerint egy ember sikereit, kiemelkedését kizárólag az intelligenciája és testi ereje szabja meg, semmi más: „Véletlen, hogy a történelem legnagyobb koponyái, a világ legeredetibb gondolkodói férfiak voltak? (…) Fel tud-e valaki sorolni akár két olyan nőt is, akit zseninek lehet nevezni? (…) Miért nem lehet kimondani, hogy a férfiak okosabbak?”
Érdekes azonban, hogy a könyv írója evolúciós biológiainak és pszichológiainak mondott állításai esetében több női kutatót is idéz – ők akkor vagy nem kimagaslóak a szakmájukban, vagy…? Hogyan magyarázzuk meg a női kutatók puszta létét, amikor „a természettudományos megismerés távol áll a női lélektől” (p. 46)? A férfias agyú nőkkel mint kivételekkel? A női rafinériával? Oravecz egyrészt az előbbit vallja: „Mindnyájan ismerünk olyan nőket, akiknek az agya inkább nevezhető férfiasnak, mint nőiesnek, hogy ne kelljen messzire menni a példával, a könyv szerzőjének agya sem tipikus női agy. Ez azonban nem von le semmit annak a megállapításnak az erejéből, hogy statisztikailag, a populáció egészét tekintve a nők kevésbé alkalmasak mérnöknek, térképésznek, építésznek” (p. 39). Ez a megállapítás lényegében a „mindig vannak kivételek” közhelyet használja, így aztán nincs is olyan jelenség, amit ne lehetne a segítségével megmagyarázni.
Emellett a szerző az adott tudományterület „sajátosságaival” magyarázza, ha mégis remek női képviselői vannak, pl. azzal, hogy az etológiai megfigyelésekhez jobban passzol a női alkat, mely kiváró, a másikat egyenrangú partnernek tekintő jellegű (pl. Goodall, Fossey, pp. 46-47).
Visszatérve a női intelligencia kisebb fokának témájához: a nők kárpótlásul a bölcsesség és a legendás női intuíció „vigaszát” kapják meg:
· „A lány tehát butább a fiúnál. A kislány azonban tudja, vagy inkább sejti, érzi, hogy a szíve mélyén mégis neki van igaza. Hogy a fiú ugyan okosabb lehet nála, de bölcsebb soha.” (p. 46)
· „De ha vitára kerül a sor, egy nőnek többnyire nincs olyan kifinomult érvkészlete, hogy részletekbe menően (a férfiak ezt imádják) elmagyarázza neki, miért ostobaság, amit mond. A nő inkább a zsigereiben érzi, hol az igazság és merre nincs.” (p. 48)
A feministák közös vonása a szerző szerint az, hogy agresszívek, „kombattáns szellem” (p. 11) jellemző rájuk. Ezt egy olyan markáns példával támasztja alá Oravecz, miszerint egy közpénzből finanszírozott feminista szervezet (Ilyenről nem tudok, ez nem fiktív? – a szerk.) levélben felajánlotta neki, hogy felkészíti a feminista témákról, mert azokról hiányosak az ismeretei (uo.), „kör e-maillel próbálnak elhallgattatni” (uo.). Tényleg ijesztő. (Mint az, ahogyan mi egy-két, a saját honlapunkon elhelyezett megjegyzéssel súlyosan „vegzáltunk” egy népszerű tini-oldalt. Örülök azért, hogy ilyen erősek vagyunk – a szerk.) A háborús terminológia azonban épp a szerzőre magára jellemző, például: [Az ominózus feminista körlevél] „[a] direkt marketing és az inkvizíció sajátos ötvözete: vagy megveszed az árut, vagy pusztulj.” (p. 12)
Fentebb már láttuk, hogy a szerző szerint a feministák a két nem különbségeit el akarják mosni. További céljaik a következők:
· A feministák célja erőszakos módon a férfiak saját másolataikká formálása (elférfiatlanítása) (lásd p. 13.).
Nem világos, hogy a nőietlen feministák hogyan tudnak elnőiesíteni férfiakat, ha maguk sem tudnak/akarnak a szerző szerint normálisan nőiesek lenni? A feministák férfias volta és a férfigyűlölet hogyan hozható egy kalap alá?
· A feministák a nemi esélyegyenlőség zászlaja alatt elnyomják a férfiakat: „Mert valóban itt lenne az ideje annak, hogy a nemek közötti esélyegyenlőség mérlegének a nyelv kezdjen végre lendülni visszafelé, ha csak néhány foknyit is. Jelenjen meg hallható módon az a halk, de egyáltalán nem erőtlen női hang a feminista hangzavarban, miszerint mi lenne, ha mi, nők a férfiakat hagynánk végre, hogy önmaguk lehessenek. (sic!) Azért szeressük őket, amik, s végre értsük meg, miben különbözik egymástól alapvetően és megmásíthatatlanul a két nem.” (p. 23.)
· A feministák fizikailag visszatetszőek: „Ha feminista nővel hozza össze valakit a jó sorsa, látni az arcán, hogyan veszítette el lágy vonásait.” (p. 105) A klasszikus diszkriminációs gyakorlat, ha nem tetszik az adott csoport, kritizáld a külsejét! Az előbbivel szoros összefüggésben áll (szerintem ez a legviccesebb – a szerk.) az a megállapítása is Oravecznek, hogy a feministák, „az öntudatos lányok”, „valójában magukat akarják a címoldalakon viszontlátni mint ideális nőt”, tehát irigyek a nem átlagos szépségű modellekre (p. 74-75). Pedig „a szépségideál nem holmi ostoba, ránk erőltetett sztereotípia, s mi értelme azoknak a vállalkozásoknak, amelyek meg szeretnék változtatni a férfiak szexideálját” (p. 80)
· A feministák hatalmi ambícióikat élik ki a feministáskodásban: „A feminizmus sem szól valójában semmi másról, mint a hatalom férfias gyakorlásáról” (p. 124).
· A feministák felkarolják a gyilkosokat és a prostituáltakat, „áldozatok”-nak kiáltva ki őket (de csak szólamokban, a valóságban „rázósabb szituáció”-ban elfordulnak tőlük): „Miért olyan ivarérett, felnőtt nőket akarnak a feminista mozgalmárok a családon belüli erőszakkal szemben védelmezni, akik felelősséggel tartoznak önmagukért és a döntéseikért?” (p. 111) Az előbbivel függ össze nyilvánvalóan, hogy Oravecz szerint az áldozat is tehet róla, ha bántalmazzák: „Bizonyos vagyok benne, hogy minden szakember tévúton jár, aki a zaklatás bármely formáját csupán a zaklató jellemvonásaiból próbálja levezetni. A zaklatás ugyanis mindig egy interakció során születik meg, amely interakciók folyamatos alkufolyamatok során alakulnak.” (p. 115), továbbá: „Úgy gondolom, minden hasonló esetben érdemes az áldozatnak a saját, egyéni felelősségét megvizsgálni (…). Mennyiben vagyunk mi magunk felelősek azért, ami megtörténik velünk? Elkerülhető lett volna, ha jobban hallgatunk az ösztöneinkre, a belső hangunkra?” (pp. 116-117). Vagyis egy az utcán megerőszakolt nő Oravecz szerint maga okozza a saját vesztét. Minimum azzal, hogy kiment az utcára.
· A feministák boldogtalanok, pszichés (szexuális) problémáik vannak (figyelem, a szerző pszichológus!): „A feminista nő a saját, belső férfi oldalával nincs kibékülve, ezt a diszharmóniát vetíti ki, és látja boldogtalansága okát a külvilágban, a férfiban.” (p. 13.) Konkrét elemzést is kapunk: a feminista nők esetében erős, elnyomó anya és elnyomott apa figyelhető meg (p. 180). Továbbá: „A feministák többsége helfer szindrómában szenved: azért foglalkozik a segítségre szorulókkal, hogy addig se kelljen magán dolgozni, önmagán segíteni. Keres valakit, aki nála is gyengébb, s akihez ő maga is segítségül fordulhat azáltal, hogy úgymond segít rajta.” Továbbá: „A feminizmus alapvető mozgatórugója, hogy saját boldogtalanságomért könnyebb mást hibáztatni, mint teljesen önmagamnak lenni. Könnyebb azt hinni, hogy a nő azért nem tud nőként és emberként kiteljesedni, mert a férfi ezt nem engedi meg neki.” (p. 188) „A feminista mozgalom nem több, mint pótcselekvés azon nők számára, akik önállóan, mint szuverén egyének nem tudnak optimálisan működni” (p. 190)
Vagyis a feminizmus a hataloméhes, de sikertelen és frusztrált nők gyűjtőhelye a szerző olvasatában. Emellett, mint több utalást is láttunk rá, a feministák nőietlenek, ami nem csoda, mivel a feminizmus nem más, mint a női önismeret hiánya: „meggyőződésem, hogy egy feminista nő nem él harmóniában sem önmagával, sem a világgal” (p. 13); „A feminista életfeladatai között minden bizonnyal ott szerepel az alárendelt női szerep elfogadása.” (p. 181).
Továbbá a feminista mozgalom tele van ellentmondásokkal: „A feminizmus egész történetét ez a fajta szellemi zavarosság, átgondolatlanság, logikátlanság jellemzi” (p. 19). Kár, hogy e ponton, bár várnánk, nem olvashatjuk a könyvben a főbb feminista gondolkodók munkáiban rejlő ellentmondások legalább néhány mondatban történő megcáfolását.
Oravecz elvitatja a feministáktól a női esélyegyenlőségért, azon belül is a női nem fizetett munka (gyereknevelés, háztartási munka) elismeréséért folytatott küzdelmét is: „Az a célkitűzés ugyanakkor, hogy azokon a területeken, amelyek hagyományosan a nők erősségei (…ahol amúgy a teljesítményt nehéz forintban mérni), nos az a célkitűzés, hogy itt kapják meg ugyanazt az erkölcsi és anyagi elismerést, alig vagy egyáltalán nem fogalmazódik meg a feminista stratégia feladatsorai között” (p. 26) Hogy ezt milyen feminista munkák alapján gondolja így a szerző, ismét nem tudjuk meg. Érdekes viszont, hogy a házimunka és a gyereknevelés esetében sem használja a munka szót.
A szerző könyvének konklúziója a következő: a feministák valójában a biológiával szállnak harcba, ami eleve esélytelen, hiszen „az esélyegyenlőség híveinek valójában az anyatermészettel van pere.” (p. 78); „[a]mi engem illet, nézetem szerint a meccs egyértelműen a feminizmus kontra természeti törvények, a tippem pedig: fix kettes.” (p. 25). És a könyv „slusszpoénja”: „Nem lennék egyébként meglepve, ha kiderülne, hogy a feminizmus ötlete eredetileg egy zseniális és ördögi férfi elméjéből pattant ki.” (p. 132)
Oravecz, akárcsak a többi antifeminista szerző, nem a feminizmussal mint olyannal vitatkozik, mivel azt nem ismeri, szerzőit nem olvassa, hanem egy a saját benyomásai alapján kialakított, végletekig sztereotip feminizmusképpel szemben veszi fel a harcot. Eszerint a feministák – akiket a szerzők előszeretettel patologizálnak – tehetők felelőssé a világ csaknem összes bajáért: rombolják a nemek közti viszonyt, így ők tehetnek a párkapcsolatok és házasságok megromlásától kezdve a gyerekvállalási kedv csökkenéséig és az abortuszokig. Ez az ellenségkép méretét és befolyását tekintve hatalmas, ami érdekes kontrasztot mutat a hazai feminista csoportok tényleges méretével.
(Kérem, a kommentekben legyünk korrektek, tényekre, érvekre szorítkozzunk, és – bár tudom, nagy a kísértés! – tekintsünk el a személyeskedéstől, patologizálástól. Így elegáns. – a szerk.)

Írta: cidre, október 08, 2010
Írta: pancsika26, október 09, 2010
Írta: Katica, október 10, 2010
Írta: rd.8495, október 10, 2010
A szépséggel kapcsolatos előítéletekre reagálnék : én már elmondtam itt egyszer, hogy a feministák között az átlag népességbeli arányokhoz képest alighanem valóban magasabb a kevésbé szépek aránya, pusztán azért, amiért a fiatal nők aránya is kevesebb, hisz tagadhatatlan tény, hogy a patriarchátus a nőben mindenekelőtt a szépséget és a fiatalságot díjazza, így az ebbe tartozóknak csak élesebb látás és szociális érzékenység mellett adatik meg a többség hátrányának érzékelése. Sőt, akik csak a felszínt képesek meglátni, még előnyösnek is érzik kivételezett (ám múlékony) helyzetüket ezekben a társadalmakban.
Nem, miért is jelentené ez azt, hogy a feministák között ne lehetnének szépek, hisz vannak bőven, ahogy az antifeministák között is csúnyák.
Hiszen másfelől meg az is igaz, hogy a csúnya nők sokszor a hőn vágyott bólogatást és elismerést a férfiak részéről csakis az ilyen csontig történő alányalások, saját nemük szándékos áztatása révén tudják elérni (ld. pl. a Playboy-cikkek).
A szép nő viszont, aki kellőképpen igényes és átlát a felszínen, bátran vállalhatja feminizmusát, mert a hozzá vonzódó rengeteg önjelölt között jó eséllyel találhat magához hasonlóan problémaérzékeny igazságos, feminista érzelmű férfit, (mert olyanok is vannak szép számmal), a bunkókat meg minden veszteségérzet és szívfájdalom nélkül el tudja hajtani.
Na ennyit a megint felvetődő szépséggel kapcsolatban, és remélem, senki nem fogja ezekért az elemző meglátásaimért a fejemet venni
A "Tűsarkúban, hátrafelé" cím valóban nem véletlen, kulturtörténeti oka Ginger Rogers amerikai feminista körökben gyakran idézett szállóigéje:
"Mi, nők, ugyanazt megcsináljuk, amit a férfiak. Épp csak tűsarkúban, hátrafelé." Ám az is tény, hogy Fred Astair híres táncpartnere hiába tudott többet, népszerűsége és ismertsége is elmaradt a férfipartner mögött.
Merthát objektív tudása elenére a nő sehogy sem szimpatikus, melyhez a férfiak uralta társadalmak előítéletei bőven, ezeréves és vadonatúj módokon folyamatosan gondoskodnak.
Egyébként is nehéz egy olyan nem tagjaként szimpatikusnak lenni, amely egy másik csoport komplementeteként van definiálva, és annak igényei szerint olyan markánsan elkülönülő szegmensekre képes tagozódni, mint pl. a kurvák és a szűzleányok...
Az OÉCS könyvről való ellenérzésit amúgy fiatal férfi újságíró is kifejtette, itt van :
http://ihateithere.trychydts.hu/?p=155
Írta: rd.8495, október 10, 2010
Írta: Katica, október 11, 2010
mondjuk, így én is utálnám a feministákat:
http://www.nlcafe.hu/data/cikk/7/67567/3.jpg
http://img.index.hu/cikkepek/0506/velvet/oravec.jpg
meg ezért is utálnám a feministákat:
http://velvet.hu/onleany/org50623/
http://velvet.hu/onleany/tusark0316/
(úgy szeretek személyeskedni
nem akarjuk megváltoztatni a fórumszabályzatot? mi személyeskedhetünk, más meg nem? naaa, lécciléccilécci!
)
Írta: Ultor, október 13, 2010
De személyeskedés félretéve. A cikk ami a Narancsban megjelent komolyan kiborított, tekintve, hogy nem én olvastam először, csak gyakorlatilag számon lett rajtam kérve ez a sületlenség..
Írta: rd.8495, október 13, 2010
Egyetértek !!! Én is utálom, hogy a nőknek mindig jóknak és udvariasnak illik lenniük, még a legtetvebb hímsovinisztákkal szemben is.
OÉCS mondhassa ránk, hogy rondák vagyunk, mi meg persze majd nagyvonalúan szó nélkül hagyjuk a portrékat...
Hát egy büdös lófaszt, kéremszépen. Nem árt időnként a másik tábor módszereivel élni, mert egyrészt te is levezeted a dühödet, másrészt akkor néznek csak nagyot és csak nézzenek is, rájuk fér.
Az én "fiús" rosszaságom amúgy véletlenül épp nem ilyen természetű : én előszeretettel vitatkozom azzal, aki épp ott van, így inkább a feministákat szoktam cikizni néha és ez jólesik
Legalábbis nekem
Írta: Vasszűz, október 13, 2010
Sajnos nem tudom, hogy milyen frappáns választ tudnék adni, ha valaki az orrom alá dugná, hogy íme, így gondolkodnak a nők. Mármint azon kívül, hogy ez hülyeség.
Írta: Katica, október 14, 2010
sajnálom hogy rajtad lett számon kérve. viszont nem értem, hogy pontosan mi, kifejtenéd bővebben?
Írta: Ultor, október 14, 2010
Írta: Ultor, október 14, 2010
A Kedvesem olyan nyálas, a párommal pont úgy vagyok, ahogy Te. Az élettársamról rögtön a Kékfényre asszociálnék. Általában a nevét mondom és a felcimkézést kerülöm, lehetőség szerint bemutatásnál is, végül is nem tartozik senkire, vagy találják ki, egyébként meg nyilvánvaló.. Orgazmus: engem nem nyomaszt, hogy van, vagy nincs. És ha van, akkor ugyan milyen van. Honnan indul és meddig tart. Az nyomaszt, amikor a szexben célelvűvé válunk, akár nők, akár férfiak. Semmi nem nyomaszt jobban annál, mint amikor ki akarnak elégíteni. Fizikailag, mechanikusan.. Nem vagyok kávéfőző, ez az egész meg nem egy kapitalista nagyvállalat, ami a maga expanziós elvei szerint működik. Nekem tényleg elég -lenne- érezni a közelségét, a bőrét, az illatát, a borostáit, hogy együtt vagyunk, és ha emellett orgazmusom van, akkor jó, ha nincs, úgy is jó. Nem szeretnék közben légzéstechnikával, medencetartással, izmok befeszegetésével foglalkozni, (egyébként valamivel OÉCS cikke után -ne röhögjetek- de produkáltam, produkáltattam végül egy hüvelyi orgazmust.
Másból sem állt, csak pattogósan osztogattam a parancsokat, meg koncentráltam. Semmit nem éreztem a lelkemmel, inkább olyan volt, mint mondjuk egy sikeres tárgyalás, hogy áhá, most megvagy.
De nem vagyunk egyformák és ez nem baj. Csak ne akarja senki a saját szubjektív, sokszor korlátolt véleményét mások viviszekciója árán omnipotenssé tenni.
Írta: Ultor, október 14, 2010
Írta: Ultor, október 14, 2010
Írta: palmoni, október 14, 2010
Nagyon fontos probléma, amit felvetsz. Nem tudom, hogy pontosan milyen a kapcsolatotok, de az általánosságban igaz, hogy a legtöbb férfinak fontos a hagyományos férfiszerep (vagyis hogy pl. többet keressen, mint a nő). Annak, hogy ez miért van így, több oka lehet, illetve az, hogy adott férfi hogyan áll a kérdéshez, változó. Mivel a társadalom mélyen át van itatva szexizmussal, antifeminizmussal, sokan hiszik, hogy jobb lenne, ha "visszatérnénk" a hagyományos szerepekhez (miközben sajnos még nem is igazán távolodtunk el ezektől). Nők és férfiak is rettegnek attól, hogy ha nem a nemüknek megfelelően viselkednek, akkor nem fognak párt találni, nem lesznek jók a munkában, nem lesznek boldogok, stb. És ez persze nem egy alaptalan félelem, hiszen aki nőként jól keres, önérvényesítő(vagy akár feminista honlapokra ír...), az valamilyen szinten a társadalom peremére kerül(het).
Ha le akarom egyszerűsíteni, akkor egy férfi, aki úgy érzi, valamilyen szempontból nem felel meg a hagyományos szerepnek, vagy nem akar megfelelni, akkor két utat választhat. Az egyik, hogy támogatni fogja a feministákat (ha nem is expliciten, de a tetteivel mindenképpen), a másik, hogy nem teljesen érti, miért szorong, mi a baja, és egyszerűen a partnerére, vagy más nőkre hárít mindent. Tehát azt mondja, amit a te barátod, hogy azért van szarul, mert te jobban keresel. Hogy emögött milyen motiváció van, azon is lehet gondolkodni: rosszabb esetben félti a hatalmát, ami férfiként "járna" neki, jobb esetben egyszerűen még nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet. A témával az ún. férfitanulmányok keretében foglalkoznak. Nem tudom, hogy ő hajlandó lenne-e változtatni a felfogásán a kapcsolatotok érdekében, mindenesetre neked jogod van élni a saját életedet, neki pedig nincs joga emiatt téged felelősségre vonni.
Írta: Ultor, október 14, 2010
Alapvetően abban látom a legnagyobb problémát, hogy sokszor a választásainknak hagyományos, vagy nem hagyományos nemi szerepek között nincsen meg az a szabadságfoka, ami szükséges lenne, vagy az adott választást, mint tényleges választást valóban legitimálhatná.. Számtalan esteben beszélhetünk kényszerpályákról. Pl. a nőnek nemcsak joga, de kötelessége is dolgozni, ahogyan egyébként a férfinak is. Hogy ez mennyire az önmegvalósítás eszköze és mennyire a létfenntartásé az erősen szituatív.
Nálunk úgy alakult, hogy a 'pasimnak' nem feltétlen kell dolgoznia, tulajdonképpen az aktív és passzív kiadások jó része egy bérből is fedezhető, viszont hogy ez a kapcsolat egyéb területein milyen lavinákat indíthat el, arról inkább nem írok részletesen, de komoly önértékelési problémákat okoz, egy ideje már nálam is.
Amit a társadalom peremére kerülésről írsz, azt tulajdonképpen a bőrömön érzem. Nagyon nehéz elhatárolódni bizonyos szerepelvárásoktól, vagy normáktól, különösen mivel az ezekkel való 'ütközés' majdnemhogy mindennapos. Valószínűleg az emberek többsége mindig is a kisebb ellenállás irányába fog elmozdulni és abból a békaperspektívából ahová jutott kell majd interpretálnia az életét, mert ideológia gyártása nélkül a közösség egyszerűen nem legitimálja. (Bocsánat, nem pszichologizálni akarok, tudom, hogy abban Te vagy az illetékes, és ez még humánetológiának is kevés.
Írta: palmoni, október 14, 2010
nem gondolom, hogy bármiben is egyedül én lennék az illetékes, szóval nyugodtan "pszichologizálj"
Teljesen egyetértek azzal, amit írsz, rengeteg a kényszerítő körülmény. Ez nagyon kényes terep, vigyázni kell, hogy ne hibáztassunk mindenkit, aki hagyományos szerepben él, ugyanakkor fel is hívjuk a figyelmet a veszélyekre. Emellett annak okait, hogy nem igazán vannak valódi választási lehetőségeink, én inkább a gazdasági rendszerben látom. Ezen belül vannak kényszerek, amik az emberek többségére vonatkoznak (vagyis dolgozni kell, hogy életben maradjunk), és vannak, amik a nőket még pluszban terhelik. Ezért a nők nagy általánosságban kétszeres elnyomás alatt élnek. Persze ez nem az én felfedezésem, hanem azoké a feministáké, akik nemi szerepek mellett az osztályhelyzettel is foglalkoznak.
Írta: Ultor, október 14, 2010
a gazdasági rendszer valóban felelős, de ez a felelősség kétirányú kellene, hogy maradjon. Az emberek felelősek a rendszerekért,a rendszerek felelősek az emberekért. Sokszor sajnos úgy tűnik, hogy ez mára már nem így megy, a rendszerek a fejünkre nőttek. (Lehetnek ezek gazdasági rendszerek, ideológiák, maga a bürokrácia, vagy pl. narratívák a történelemtől kezdve az egészséges táplálkozáson át a nemi szerepekig.)
Amellett, hogy így látom mégsem tudok könnyen elmenni amellett, hogy bizonyos rendszerekért, a működésükért, vagy a működésképtelenségükért a magam lehetőségei szerint próbáljak tenni valamit. Így valahol a feminizmus (humanizmus?
, a fair trade, a másik elfogadása, a környezetvédelem, az antirasszizmus, az antifajizmus (ugyanez állatokkal) összekapcsolható és lehet hogy össze is kellene kapcsolni. Pl. engem kiráz tőle a hideg ha végiggondolom, hogy a nagyipari állattartásnak egyszerre vannak ökológiai és gazdasági következményei. Ezek a gazdasági következmények, amikről te is beszélsz hogy formálnak élethelyzeteket, vagy ideológiákat aminek következtében teljesen természetessé válik a Brojler csirke megvásárlása, mint egyetlen alternatíva. Távol álljon tőlem, hogy összeesküvés-elméleteket gyártsak, legalábbis az egészből biztosan kihagynám a Rotschild-Rockefeller vagyont, csak az jutott eszembe, hogy milyen érdekes összefüggések ezek, hogy bármelyik pontján nyúlsz bele, ugyanaddig a pontig fel tudod göngyölíteni, mintha egy kör ívén kijelölnél egy tetszőleges pontot és utána mindig elsétálnál egészen odáig, ugyanazt a távolságot téve meg. De nagyon elkalandoztam, ne haragudj.
Írta: rd.8495, október 14, 2010
Az, hogya nő "látszatengedelmes" legyen, nem járható út, már csak azért sem, mert hazugságon alapul.
A gyermekvállalás elmaradása és a magas iskolai képzettség egyre több átlagon felüli fizetéssel bíró nőt termel ki.
Az eddig kialakult struktúra, hogy szinte minden kapcsolatban a férfi volt a nagyobb fizetésű, hatalmú, presztízsű és idősebb is, csupán egy mesterséges társadalmi konstrukció,
melynek eredményeképp a perifériákon a legalacsonyabb presztízsű férfiak és a legmagasabb presztízsű nők az átlagnál jóval nagyobb arányban maradtak társtalanok.
Nyílván ha az utóbbi csoport növekedni fog, akkor a társtalansága kevésbé lesz tartható, tehát egyre inkább megjelenik a fordított felállás és az ezzel járó kezelendő probléma.
A magyar társadalom nagyon vaskalapos, sajnos. Ahelyett, hogy segítené a nők egyenrangúságát, inkább gátolja.
Pl. a svédeknél az apa is otthon marad a gyerekkel annyit, mint az anya. Remek apákká válnak és ezzel a húzással nyílván a fiatal nők súlyos munkaerőpiaci hátrányát teljesen el lehetett tüntetni.
Nálunk meg még a meglévő hátrányokat is fokozni mutatkozik igény.
Mindenesetre most tűzoltó-megoldásnak a feminista férfikészletből való választás tűnhet.
Nem tudom, ki hol és hogyan él, de én kamaszkorom óta minden kapcsolatomban (lényegében 3 volt) tökéletesen megértő és toleráns társat találtam, mindegyik imádott főzni, gyerekkel foglalkozni, nem zavarta, hogy én politizálok, és esetleg még a gyes alatt is többet keresek néhány jó üzleti manőverrel, sőt mindig támogattak ebben.
De az az igazság, hogy eleve irtózom, viszolygok a macsó pasiktól és szóba sem szívesen állok velük.
De vannak felvilágosult, értelmes, egyenrangú kapcsolatot óhajtó pasik, sőt én igazán azt gondolom, amennyi jobban eleresztett nő van, legalább annyi feminista pasi is létezik, és ezek a kapcsolatok maximálisan életképesek lehetnek, ha sikerül rájuk találnia az embernek.
Ehhez viszont már a kezdeti válogatáskor résen kell lenni, és szerintem ez nemcsak nekem sikerülhet, hanem mindenkinek.
Pláne ha valaki egyszer már beleválasztott.
Írta: rd.8495, október 14, 2010
Nemrég olvastam Heller Ágnest a mai nők feltűnően megnehezedett szexuális megfelelési gondjaival kapcsolatosan, hogy ezek az ő korosztálya számára még ismeretlenek voltak. (Albert Györgyi : A nő helye c. riportsorozatából készült könyvben futottam bele).
Írta: Katica, október 15, 2010
nem tudom, ki vagy, mit csinálsz, vagy hogy mi a véleményed a feminizmusról, de valami fenomenálisan értelmesen és logikusan írod le a dolgokat. tök jól összeszedve, etc. (nem akarok benyalni, de le vagyok nyűgözve)
nem akarsz véletlenül cikkeket is írni?
Írta: Ultor, október 16, 2010
A cikkírás lehetőségét köszönöm, de nem igazán tudom miről írhatnék.. Illetve maga az írás számomra jó ideje egyoldalú, abból a szempontból, hogy egyértelműen nekem van rá szükségem, hogy leírjam, nem másoknak arra, hogy elolvassák. Nem biztos, hogy cikkek írásához ez a legmegfelelőbb viszonyulás.. Ráadásul ahogyan olvasom az írásaitokat, látom, hogy legtöbbször korrekt háttéranyag van, hozzáolvasás egy témához, több forrás, fontos részletek kiemelése. Öröm olvasni, de írni... Sajnos mindig is képtelen voltam arra, hogy ilyen fokon legyek összeszedett és koncentráljak, tehát ha úgy érzed, hogy valamiféle rendszer van a mondataimban az egyértelműen a véletlen műve.
De itt a "fórumon" mindenképpen nagy örömmel beszélgetnék veletek tovább!
A feminizmusról nincs egységes véleményem, mint fogalomról biztosan nincs, hiszen annyira sok mindent érthet rajta, aki kimondja, ehhez olyan szinten bele kellene helyezkednünk egymás összes mentális és emocionális tapasztalatába, hogy az sajnos képtelenség.. A radikális feministákkal nem feltételen tudok egyetérteni. Abban hiszek, hogy minden, ami él, ezen elemi oknál fogva valamiféle értéket kell, hogy képviseljen. Az egyiknek a másikat nincs joga nemtelen eszközökkel maga alá kényszeríteni, illetve elfogadhatatlannak tartom, hogy vannak egyes csoportok, akik születésüktől fogva, magától értetődően jogot formálnak arra, hogy másokat, szintén születésüktől fogva lejjebb tartsanak.
Viszont be kell valljam, hogy nekem szubjektív sokkal égetőbbnek tűnik az, amit az ember (férfi és nő) más fajokkal tesz, mint amit egymással.
Írta: palmoni, október 16, 2010
Szerintem egy feministának más elnyomott csoportokkal is foglalkoznia kell, legalább olyan szinten, hogy elismerjük őket. És a természet tényleg nagyobb veszélyben van, mint mi, én is így gondolom. A növények és állatok a leginkább kiszolgáltatottak.
Írta: rd.8495, október 20, 2010
Csakhogy amíg egy férfi megteheti ezt anélkül, hogy jó eséllyel egy nőbanda megerőszakolja, addig a férfiak nem engedik meg ezt a szuverén választást egy nőnek, mert megerőszakolják.
És aztán a saját szemétségükért még a nőt okolják.
Azt hiszem, ez az a korrektség, amit hiányolunk a férfitársadalomból minden szinten,
és ez szinte minden sajtóorgánumból süt a nők felé.
Ez a lap szinte az egyetlen, ami felhívja a figyelmet a többi erős torzulásaira, amikben az antifeminista gondolatok halmozása folyik.
Ugyanis nemcsak a könyvek, de az egész nyomtatott sajtó erősen ilyen,OÉCS Playboybéli csontig nyalásaival az élen.
Az ő cikkével kapcsolatban pedig volt linkelve tételes és részletes kritika is, amit hiányolsz.
Írta: Tannhauser, október 20, 2010
Írta: Tannhauser, október 20, 2010
Írta: Tannhauser, október 20, 2010
Írta: Tannhauser, október 21, 2010



is utálja. A "kedvesem" egy viszonylag jó áthidaló megoldás, bár amikor olyan 10 éve divatba jött a "barátom", "barátnőm" helyett, nyálasnak találtam, mára kibékültem vele, ha olyanra használják, aki tényleg kedves. (Félreértés ne essék, négyszemközt megy minden beauvoir-i

Az, hogy hánynom kell, gondolom, még a tények kategóriájába sorolható.
A cím találó: ezek szerint tűsarkúban tipegnek hátrafelé azok, akik beveszik, hogy butábbak a férfiaknál. Ami a feminista nő külső-belső jellemzését illeti, szeretnék EGY, csak EGYETLEN EGY statisztikailag megalapozott, hiteles felmérési eredményt látni. Nem kellene ehhez hozzáfognunk? Tud valaki arról, hogy esetleg máshol csináltak már ilyet?