Elsie Maud Inglis (1864 - 1917) skót orvos, szüfrazsett

Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDFNyomtatásE-mail

alt
Elsie Inglis 1864-ben, Indiában született, tíz éves, amikor szüleivel és testvéreivel visszatértek a skóciai Edinburgh-ba. Az élénk, jóeszű kislány orvos akart lenni. Skóciában a XIX. század nyolcvanas éveiben már járhattak nők egyetemre, ha nem is könnyen. Nem lehettek egy csoportban férfiakkal, gyakorlatot nem végezhettek ugyanazon az osztályon, jóval magasabb tandíjat kellett fizetniük, mint a férfiaknak.
 

A szülők, Harriet és John Inglis művelt, széleslátókörű emberek, alapos nevelést biztosítottak valamennyi gyereküknek. Elsie 19 éves, amikor anyja meghal, egyik huga így emlékszik erre az időre: „Anyánk halála napjától Elsie vállalta át a gondoskodó szerepét. Cserébe apánk minden támogatást megadott neki céljai elérésére.”

Elsie egyetemi tanulmányait Edingburghban, Dublinban és Glasgow-ban végzi. 1892-ben diplomázik, az első angol női orvos, Mrs. Garrett Anderson által alapított New Hospital for Women-ben helyezkedik el Londonban. 1894-ben visszatér Edinburgh-ba és egy kolleganőjével, Dr. Jessie MacGregor-al közösen megnyitják kórházukat, ahol főleg szegény nőket ápolnak, és a gyógyításon kívül különös figyelmet fordítanak a testi és lelki higiéniára. 
Munkája során Elsie egyre inkább felismeri, hogy a nők egészségügyi ellátásának javítása nem elég. A férfiak alkotta törvények sokszor hozták kilátástalan helyzetbe a nőket, például férjezett nőket házastársuk beleegyezése nélkül nem operálhattak meg – Inglis doktor ismert olyan nőt, aki emiatt halt meg. Az ilyen és hasonló esetek győzték meg arról, hogy a „törvényen kívüli” nőknek össze kell fogni jogaik érvényesítéséért, szavazati joguk megszerzéséért. Ezeknek a céloknak az eléréséért a alapítja meg 1906-ban a Scottish Women's Suffragette Federation-t. 
A világháború kitörése után a frontokon sok orvosra van szükség – de az angol hivatalnok szerint, akinél Inglis doktor jelentkezik, nőkre nem. „Hölgyem, menjen haza és maradjon nyugton.” - mondta. 
Természetesen nem maradt nyugton. A szüfrazsettek segítségével létrehozták a Scottish Women’s Hospitals alapítványt, és még az év vége előtt megnyílt első kórházuk Franciaországban. 1915-ben Szerbiában iszonyú állapotok uralkodtak, a sebesültek és hadifoglyok között tífuszjárvány tört ki. Az angol Hadügyminisztérium és az Admiralitás végre az SWH mellé állt és a járványsújtotta országba küldte a szervezet egyik csoportját, Elsie Inglis vezetésével. Az orvosok és ápolónők leírhatatlan körülményeket találtak, a betegek szennyben, összezsúfolva. Operáltak, sebet kötöztek, emésztőgödröket ástak, szemetet égettek, takarítottak ... 
1916-ben hadifogságba került, hazatoloncolták, de rövid idő múlva visszatért a frontra. 1917 őszén tért végleg haza, súlyos betegen. 
1917. november 26-én halt meg, röviddel halála előtt a 30 év feletti skóciai nők szavazójogot kaptak.
Elsie Inglis koporsóját hazája és a szerb zászló borította. 
Hozzászólások (4)Add Comment
Rita
...
Írta: Rita, december 05, 2010
Tipikus - ismét egy nő, aki eltakarította a hegemón férfiönkény nyomán keletkező romokat, azaz gyógyította a szegényeket és ápolta a háború sérültjeit - és még ezt is alig engedték meg neki. Ha jól értem, ebbe is halt bele.
Rita
...
Írta: Rita, december 05, 2010
Másik dolog:
"A férfiak alkotta törvények sokszor hozták kilátástalan helyzetbe a nőket, például férjezett nőket házastársuk beleegyezése nélkül nem operálhattak meg"
Erről az jutott eszembe, amikor rövid időt a nőgyógyászati klinikán voltam kénytelen tölteni - a látványon, ahogy az önbizalommal teli "férfistenszerű" férfi orvosok után tipegnek notesszel a szolgálatkész asszisztensnők (21. század!), a női páciensek meg meggörnyednek az alázattól, még túltettem magam, amikor láttam, hogy a klinika új rezidensei közt több nő is van - de az sok volt, amikor az adminisztrációs űrlapon az adatok közt volt egy "férj neve" illetve foglalkozása" rubrika. Tehát nem a szokásos "hozzátartozó elérhetősége", hanem kifejezetten a férj neve. (Férfiak egymás közt.)
rd.8495
...
Írta: rd.8495, december 05, 2010
Igazad van Rita, ezért is érzem úgy, hogy mi most itt Mo-on történelmi időket élünk ismét, kell az a 200.000 aláírás, nagyon kell.
Márcsak azért is, mert lehet, hogy vele sem megy majd át a népszavazás, de nélküle megint az elbukott érzés lesz meg.
Én nem érzem azt, hogy a kezdeményezők ezt eléggé átgondolták, hasonlóan mint mikor a Magyarok Világszövetsége népszavazást indított a külföldön élő magyarok állampolgárságáért, ami jócselekedet helyett egy előre borítékolható pofon volt az érintetteknek.
Ezt rohadtul meg kellett volna szervezni, de egyelőre ennek semmi nyoma nem látszik.
Sebaj, még nem késő a fejünkhöz kapni !
Rita
...
Írta: Rita, május 18, 2012

Szóljon hozzá Ön is!
Kérjük, hogy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni. Ha még nincs fiókja, akkor regisztráljon!

busy