Felforgatás és hímsovinizmus Ken Kesey "Száll a kakukk fészkére" c. regényében
Módosítás dátuma: 2009. szeptember 29. kedd, 11:25 Írta: Antoni Rita 2009. szeptember 29. kedd, 11:19
Ken Kesey „Száll a kakukk fészkére” c. 1962-es regénye alapmű, Milos Forman meg is filmesítette, de „szégyenszemre” csak most olvastam el először. Újabb nonkonformista, „árral szemben úszó” narratíva ez számomra, egy elnyomó intézményben megjelenik egy felszabadító figura, kinek ténykedése felbolygatja a lakókra kényszerített rendet, és visszafordíthatatlan következményeket von maga után,
köztük etikailag igencsak problematikus halálesetet (öngyilkosságot) is. A levert lázadó, az elbukó felszabadító figura csak lazított az „Üzem” egy-két csavarán, de szét nem verte a gépezetet. Ugyanakkor hiába távozik, örökre megváltoztatott bizonyos dolgokat: a gépezet soha többé nem fog már a korábbi olajozottsággal működni, és alkatrészei, az emberek többé nem fogadják el egyértelműen a rendszer hasznosságát és jótékony jellegét. Mindezek, a közvetve a lázadó figura felforgató tevékenysége miatt, valójában a fő elnyomó figura hibájából bekövetkező öngyilkossággal együtt egyértelműen a Holt költők társaságát juttatják az ember eszébe a regény kapcsán, de a „ködből” feleszmélő elmebetegek folytán „feldereng” az Ébredések c. film is. Az elektrosokk-kezelés és a lobotómia szörnyűségei ugyanakkor Sylvia Plath-ot és Az üvegbúra c. regényét, valamint Frances Farmer 30-as évekbeli amerikai filmsztár hányattatott életéről készült filmet, illetve Csáth Géza Egy őrült nő naplója c. művét, és az abból készült filmet idézik. A „másik oldalt”, azaz az embertelen intézetből kimentett, de a társadalomba beilleszkedni nem tudó személy pusztító hatását Doris Lessing Az ötödik gyerek c. regénye ábrázolja. Ugyanakkor az itteni bentlakók cseppet sem tűnnek olyan elvetemültnek, mint Ben, sőt, többségüknél felmerül illetve egyértelműen igazolható, hogy állapotuk a „terápia” következménye. Az életképtelennek ítélt mentális beteg (?) önhatalmú kivégzése pedig a Betty Blue c. filmben látható.
Kifejezetten felkavaró olvasmány, melyet undorral vegyes hidegrázással csuk be az ember. Jóval ambivalensebb mű ez, mint a Holt költők, ugyanis, noha pontosan nem derül ki, ki miért van itt – többen állítólag önszántukból! – a fogva tartott és elnyomott páciensek egy része nem állítható abszolút párhuzamba az ártatlan iskolás fiúkkal, ahogy a lázító McMurphy sem azok jószándékú, lánglelkű tanárával. Mindenesetre, közös elem a két cselekményben egy elnyomó intézmény elnyomó rendjének tartós megzavarása. Szemléletesen kirajzolódik az a paradigmaváltás, amiről Foucault ír Az őrület történetében és a Felügyelet és büntetésben: a látványos fizikai erőszak helyett a belső kényszer, az agymosás, a „nevelés” dominál, szigorú napirenddel és házirendddel – az agyakat birkákká (vagy ahogy a regényben mondják, nyulakká) sorvasztják a megalázó csoport-„terápiás” kipellengérezések és az állandó felügyelet (Főnéni a Panoptikum közepén az üvegkalickában). Ám a test elnyomása sem hiányzik, agresszív gyógyszerelés, elektrosokk (mint büntetés!) és lobotómia formájában – ugyanakkor a láncra verés, a hidroterápia már a múlté – a Főnéni legnagyobb sajnálatára! Itt „minden a beteg érdekében történik.” Sokszor ezt a betegek maguk is elhiszik, noha narrátorunk, az idősödő, hatalmas termetű, ám szelíd természetű (vagy inkább: szelíddé nyomorított) indián, Bromden igencsak szkeptikus rálátást ad a gépezetre, ahol egy szokványosnak induló napon megjelenik McMurphy, a felforgató. Tagbaszakadt, nagyhangú, vidám, életigenlő ember, aki felbolygatja az intézet életét, és hamarosan kezdetét veszi a vérre menő harc közte és a Főnéni közt. A jövevény különféle reformokra tesz javaslatot, ám azok többségét a Főnéni elutasítja, vagy ha ezt nem teheti, gáncsot vet megvalósulásának, időnként végső soron a saját szabályai (pl. szavazás) alól is kiskaput keresve. McMurphy pszichiátriai beteg-státusza kérdés egy darabig – ám az indulatos reakció azonnal kibillenti az orvosokat a bizonytalanságtól. Az egyik legijesztőbb dolog, amit az ember észrevesz a regényt olvasván, hogy itt olyan megnyilvánulások számítanak kórosnak, melyek „Kint” mindennaposak – pl. a nevetés, vagy az, hogy valaki frusztráció illetve jogos felháborodás hatására beszédében indulatossá válik. Mivel végig a homályban marad, hogy pontosan ki miért van itt, felmerül az „őrült” meghatározásának önkényes illetve társadalmi komfortérzet szempontjából (!) történő alakítása.
Ennek kapcsán felidéztem magamban Elaine Showalter „The Female Malady” c. könyvének egyik illusztrációját, melyben a „hisztéria” nevű betegség egy széttárt kezű, boldogan nevető nő által kerül bemutatásra. Showalter műve szembesít azzal, hogy még akár száz évvel ezelőtt is a nőktől elvárt passzivitás miatti elégedetlenség, illetve a szexuális aktivitás elegendő volt ahhoz, hogy valaki a diliházban találja magát. „Azt mondják nekem, hogy az olyan ember a lelkibajos, aki sokat bunyózik, meg sokat kefél,…” (20. oldal) – meséli McMurphy, ugyanakkor az ő fékevesztettsége nem tűnik olyan ártalmatlannak – és itt érhető tetten a fent említett ambivalencia. Ugyanis felrázás, felszabadítás, kirándultatás ide vagy oda, McMurphy egyúttal egy hímsoviniszta alak. Múltjában nemi erőszak vádja szerepel, a nőket „muffoknak” hívja és egyértelműen szexuális tárgynak tekinti, ráadásul a Főnéni ellen bevetett egyik eszköze éppen az, hogy kajánul emlékezteti női (azaz társadalmi értelemben gyenge!) mivoltára, ráadásul már az elején burkoltan veréssel fenyegeti (amikor rosszul ejti a nevét). Nem egy beteg szenved kasztrációs félelmektől a Főnéni hatására, és a lázadó McMurphy azzal próbálja a nővért lealacsonyítani, hogy szexuális szituációban képzeli el – azaz azt állítja, hogy képtelen erre. Miss Ratched (beszélő név? Wretched?) egy groteszk antinőnek számít, és groteszkké nem más teszi, mint a hatalmi pozíciója. A nőkkel szemben paranoiás Harding visszasírja azokat az időket, amikor még nem büntette törvény a nők verését, és többször felmerül az utalás arra, hogy a Főnéninek nemi erőszakkal kellene megmutatni, hol a „helye.” A férfi pácienseket külön frusztrálja, hogy egy nő uralma alatt állnak (noha egy férfi sem bánna velük kesztyűs kézzel ebben a rendszerben). A kedvükre való nők természetesen a készséges prostituáltak – és a szöveg nem sokat tesz a „vidám prostituált” hamis mítoszának megdöntéséért. Sőt, a „festett”, férfiakkal iszogató, szexuálisan aktív prostituált jóval szabadabb figurának és emberibbnek tűnik az automataszerű, szadista Főnéninél, akinek szadizmusát egyedülálló mivoltának tulajdonítja még nővértársa is. („Néha már azt hiszem, minden hajadonnak maradt ápolónőt el kell bocsátani, ha a harmincötöt elhagyta.” 290.)
A Főnéni karaktere tehát egyértelmű implikáció, mintegy figyelmeztetésként felfogható, tekintve, hogy a feminizmus második hulláma éppen 1960-ban indult az USA-ban: ha egy nő hatalmi pozícióba jut, és/vagy egyedülálló, illetőleg szexuálisan inaktív, abból, az aggodalmaskodó, sőt, a nem elnyomott nőkkel szemben paranoiás félelmeket tápláló férfiak szerint csak baj és pusztítás lehet. A mű tehát – noha Kesey tipikus „megengedő” attitűdöt vallott Robin Wood „Sisterhood is Powerful” c. könyvével és a feminizmussal kapcsolatban – démonizálja a független nőt, és agresszív tulajdonságait egyedülálló kapcsolati állapotára vezeti vissza. Vegyük észre továbbá, Miss Rathced-et az teszi groteszk karakterré, hogy gonosz és hatalmi pozícióban van ÉS NŐ. Ha Mr. Ratched lenne, akkor csak gonosz, őrült, stb. lenne – de nem groteszk. E paranoid látomás másik oldalán a nők térhódításának következményeképpen „elnőiesedett” férfi áll – és ez, tekintve, hogy a „nő”-vel mindig a negativitást, hiányt, gyengeséget, passzivitást társítják, természetesen mindig rosszat jelent. Mint Maloy „Fixing Men” cikkében olvasható, a mű kontextusában a férfiasság a szexuális késztetések kiélésével definiálódik – ezért engedékeny a szöveg a nők elleni erőszakkal szemben, és ezért pozitív figurák a szexuálisan elérhető prostituáltak. Ezt a megközelítést alátámasztja a tény, hogy Billy Bibbit szüzessége elvesztése után beszél először hadarás nélkül, ám miután a Főnéni leteremti, újra akadozva ejti ki a szavakat. Újabb, erőteljes női figurákat kárhoztató motívum a szövegben, hogy Billy 2 nő miatt került ilyen állapotba.
A hímsovinizmus mellett rasszizmusnak sincs a regény híjával. Noha az indiánok elleni diszkriminációt elítéli, a betegeket terrorizáló, sőt, szexuálisan abuzáló segédek szerepét a regény éppen 3 feketére osztja, akiknek fekete bőrszínét nem győzi hangsúlyozni, sőt kifigurázni.
A Főnéni természetesen – már csak a figura funkciója miatt is – végig hű marad érzelemmentes, aljas, démonizált önmagához, és miután sehogy sem sikerül megtörnie McMurphy-t, a lehető legdrasztikusabb megoldáshoz folyamodik. Győzelme azonban többszörösen csorbul, mert nem egy beteg elhagyja az intézetet – egyértelműen a felforgató jótékony hatása is szerepet játszik ebben. Az indián narrátor is annak az erőnek a segítségével szökik meg, amivel McMurphy felruházza – hiába igyekezett kerülni tehát a Főnéni, hogy az ír fickó hős-státuszba kerüljön, ezek után ez aligha kerülhető el. A(z agy)halálon túl is győz tehát az életigenlés, a hedonizmus, melynek egyetlen szépséghibája a benne rejlő hímsovinizmus.
Hivatkozott irodalom:
Michael Meloy, “Fixing Men: Castration, Impotence, and Masculinity in Ken Kesey's One Flew Over the Cuckoo's Nest” The Journal of Men’s Studies, Volume 17, Number 1 / Winter 2009.
Megosztás:
Írta: Dana, szeptember 29, 2009
-
- +0
-
-
Írta: Tannhauser, szeptember 30, 2009
-
- +0
-
-
Írta: Dana, szeptember 30, 2009
-
- +0
-
-
Írta: Rita, szeptember 30, 2009
Egy vezető akkor is legyen emberséges, ha férfi, és akkor is legyen egyenes és határozott, ha nő.
Nem mindenki empatikus-boszorkányos-trükkös-csavaros ízigvérignő
- ne értékeljük felül az ízigvérignőt azokhoz a nőkhöz képest, akik az emocionalitás, intuíció helyett a racionalitást részesítik előnyben. 
-
- +0
-
-
Írta: rd.8495, szeptember 30, 2009
Van viszont egy csomó nőket érő hátrány, amit a férfipolitikusok meg sem képesek látni.
Na ennek a képviseletéhez kell a nő a politikába, és nem azért, hogy ott a férfiérdekek képviseletében simulékonykodjon a jól belénevelt női kompromisszumkészsége által.
-
- +0
-
-
Írta: Rita, szeptember 30, 2009
-
- +0
-
-
Írta: manókomment, október 01, 2009
Kesey a regényét egy elmegyógyintézetben dolgozva, ott látottak (kísérletek stb) alapján írta, ami pedig talán mégfigyelemreméltóbb, hogy az egyik legelső, végig LSD hatása alatt írt mű, tehát nem utolsósorban a drogélmény narratívája is egyben. ekkor még nem volt általánosan hozzáférhető az LSD, Kesey valódi úttörőmunkát végzett ezen a téren.
a könyv feminista olvasatával ezzel együtt sem vitatkozom, az én olvasatomban a Főnéni a szexusát teljesen a rendszer (vagyis "a gépezet") szolgálatába állító jelenség, a hatalom és szexualitás egymástól elválaszthatatlan volta ragadott meg elsősorban a karakterben. meg persze az egész gépesítet-mechanikus látomás.
-
- +0
-
-
Írta: Tannhauser, október 02, 2009
-
- +0
-
-
Írta: Rita, október 06, 2009
-
- +0
-
-
Írta: Katica, október 08, 2009
én ebben nem hiszek, hogy egy férfi nekirohan a falnak, a nő meg nem. szerintem mindkettő ugyanúgy nekirohan, ha nem látja a falat. és a nők között is van nem kevés gyökér, ahogy a férfiak között is van. a különbség csak annyi, hogy a gyökérséghez és a jótéteményekhez a férfiaknak van a kezükben hatalom, a nőknek meg nem. meg az, hogy ugyan van hatalom a férfiak kezében, de mégsem tudnak vele például olyan dolgokban racionális és praktikus megoldásokat létrehozni, ami a nők életében létfontosságú, mert egyszerűen nem élnek benne az adott problémákban. pl. távoltartás. pl. ptk mostani módosítása. nemi erőszak. pedofília. bántalmazás. zaklatás.
én ha tehetném, az egész identitásomat levetném, az országot elhagynám, testet cserélnék, hogy soha ne kelljen visszaemlékeznem bizonyos dolgokra, vagy hogy soha többé ne kelljen találkoznom egy bizonyos emberrel. de nem tehetem, mert az egész magyar jogrendszer úgy van megcsinálva, hogy a köztünk levő jogi kapcsolatot csak úgy tudom megszüntetni, ha kinyírom magam. és bár sokszor van rá hangulatom, de csak ezért mégsem lenne okos dolog megdögleni.
na ezért kellenének női politikusok.
-
- +0
-
-
Írta: Vasszűz, május 23, 2011
Manókomment, hogy érted ezt az LSD-dolgot? Kijózanodott, és leírta, hogy mit látott? Vagy bedrogozott, és azalatt írt? Mert akkor elég kuszának kellene lennie a szövegnek.
-
- +0
-
-
Írta: manókomment, május 23, 2011
a drog-dolog a Wikipedia szócikkében is szerepel, más forrásból.
amit még érdekesnek gondolok, egy pár sor egy hosszú 1994-es interjúból, ahol Kesey többek közt mesél arról is, hogy egyszer odajött hozzá a "valódi" Ratched, vagyis az akkori elmeintézet főápolója, köszönni egy olvasótalálkozón. nem ismerte meg, és nem is tudott mit mondani a hölgynek, ahogy az sem őneki. illetve Kesey azt mondja sommásan Ratchedről,
"She’s not the villain. She might be the minion of the villain, but she’s really just a big old tough ex-army nurse who is trying to do the best she can according to the rules that she has been given. She worked for the villain and believed in the villain, but she ain’t the villain."
üdv
m'
-
- +1
-
-
Írta: Limanna, május 24, 2011
R.d.
Régen gondolkodom egy dolgon. Mindenki azt hiszi, mikor erőszakos nőkkel találkozik, hogy a nők mikor hatalomba kerülnének, pontosan úgy viselkednének mint a férfiak. Olyan erőszakosan. Te is. De én nem tartom valószínűnek, mert a nők hatalma nem tükörképe a férfiak hatalmának. Nem lehet ugyanaz a reakciójuk, mert nem érdekük a nőknek az erőszak. Hogy miért? A nőknél nem lehet egy dologtól elvonatkoztatni. Attól, hogy egy nőnknek elsősorban a biztonság az érdekük. Az utódgondozás miatt. Ezért az ő hatalomgyakorlásuk nem lehet azonos a férfiakéval. Szerintem a nők és férfiak hatalomgyakorlása teljesen eltér. A férfiaké a tulajdonon alapszik. Ebbe beletartozik a nők, gyerekek és más ember feletti birtokláson alapuló hatalomgyakorlása is. És ezt csak olyan erőszakkal tudja elérni, amely a másik nem ellen irányul. Így a férfiak hatalma az erőszakra épül. Amit viszont csak csak szintén erőszakkal lehet elérni és fenntartani is.
A nők hatalma inkább a másokat segítő hatalom, az utód megszülése és a gondozása miatt, és nem a másik ember feletti. Tehát, teljesen másnak kell lennie a hatalom gyakorlásának is. Mivel nekik egyáltalán nem érdekük a férfiak feletti erőszakos hatalom, a biztonságérzetük miatt.
Ezzel én nem azt állítom, hogy nincs ocsmány természetű erőszakos nő ha hatalomba kerül, mert van. Hanem azt hogy ez a női erőszak leginkább a védekezés miatti erőszak. Védekezés az ellen hogy őt birtokolni lehessen. Ennek tudom be azt is, hogy mikor a patriarchátusban a nőket a férfiak a hatalom közelébe engedik (felhasználják őket az uralmuk érdekében), akkor férfieszközöket alkalmaznak, és gyakran a férfiakon is túl akarnak tenni, mert ezt várják el tőlük a viszonylagos biztonságukért. Az más tészta, hogy valójában egyetlen nő, és így ők sincsenek biztonságban ha nem a férfihatalom érdekeit szolgálják. Ezek a nők is azt tanulták meg, amit sok milliárd nő évezredeken keresztül, hogy az aki erőszakos, csak az érvényesül.
Erre van nekem egy történetem is. Mikor dolgoztam, akkor két nő haragban volt. Az egyik a férfi erőszakot alkalmazó törtető nő, a másik a kárvallottja. Mindkettőnek voltak gyerekei. De ha az egyiknek a gyerekével gond volt, a másik nőre, a haragosára jobban számíthatott, mint ugyanakkor egy olyan férfi munkatársa, akivel jó kapcsolatokat ápolt.
Ebből én azt a tanulságot vontam le, hogy a törtető azért viselkedett olyan ocsmányan a többi nővel szemben, és a férfiakkal is, mert ő úgy védekezett az uralom ellen, hogy ő akart uralkodni.
Idesorolom azt is mikor a nők közötti rivalizálásáról van szó. Mivel egy nőnek elsősorban a biztonságra van szüksége ez ma elsősorban anyagiakat jelent. Ami a pasiknál van.
és ők aszerint osztogatják mennyire nagyon szép hosszú a nő nyelve az ülepük felé. No. A klasszikus "Oszd meg és uralkodj!" elve itt sokszorosan jön a képbe.
Ezzel kialakítanak egy olyan képet is mesterségesen a nőkről, hogy a nők kegyetlenebbek ha hatalomba vannak.
Van a világon néhány matriarchátusi elszigetelt közösség. Ahol a nők irányítják a közösség életét. Ott nem ismerik a háborút. És szégyen az erőszak.
-
- +0
-
-
Írta: Rita, május 24, 2011
Szerintem pedig aki fenntartja az elnyomó hatalmat, az maga is elnyomó.
A drogkérdésről nekem is az jutott eszembe, hogy ahhoz túl jól van a szöveg megírva!
-
- +0
-
-
Írta: manókomment, május 24, 2011
"A Perry Lane legérdekesebb alakja legalábbis ami őt illette nem a regényírók vagy a többi irodalmár
intellektuellek, hanem egy fiatal végzős pszichológia hallgató, bizonyos Vic Lovell.
...
Igen, Lovell mesélt neki pár kísérletről a Menlo Park-i Veterán Kórházában, ahol „pszichomimetikus” drogokkal idézték
elő a pszichózisra emlékeztető állapot. Napi 75 dollárt fizettek az önkénteseknek. Kesey
jelentkezett.
...
Kesey Önkéntes átadta magát a tudománynak a Menlo Park Veterán Kórházban – és valahogy
a drogok fogták magukat felkeltek és átsétáltak onnan a Perry Lane-re, LSD, meszkalin,
IT-290, leginkább.
...
egyszer csak: Serteperte Főnök. Valahogy a peyote így hat... Kesey arokról lát
szemhéjfilmeket, fura arcok egész galériáit, kavarognak a szemhéjak mögött, arcok a
semmiből. Semmit nem tud az indiánokról, sosem találkozott indiánnal, de egyszer csak itt
egy indián teljes díszben – Serteperte Főnök – a megoldás, az anyakulcs, a regényhez...
Még csak meg se akarta írni ezt a könyvet. Épp egy másikon dolgozott, a North Beach-ről
szóló Zoo címűn. Lovell állt elő azzal, hogy szerezzen éjszakai gondozó állást a Menlo Park
pszichiátriai osztályon. Kereshetne pénzt, és mivel sok tennivaló az oztályon nem akadt,
dolgozhatna a Zoo megírásán. De Keseyt elkezdte foglalkoztatni az élet a pszichiátriai
osztályon. Az egész rendszer – ha tényleg az ottani betegek bajaira található tökéletes Anti-
gyógymód kidolgozása lett volna a cél, akkor sem tudtak volna jobbat. Megfélemlíteni őket,
hogy kezelhetők legyenek. Rájátszani arra a gyengeségükre, ami miatt bekerültek. Lebutítani
a szerencsétleneket nyugtatókkal, aztán ha ezután se találják a helyüket, irány a ’sokk shop’ és
a bünti. Gyönyörű-
Volt, hogy besavazva ment dolgozni. Belelátott az arcukba. Időnként írt, máskor lerajzolta
a betegeket, és ahogy a tollhegy begyalulta-gyűrte a papírlapba az arcvonalakat, látta – a
vonalakba szállt az emberek belseje, a golyóshegy rianások, egészen csodás érzés volt, az
elkínzott fájdalmuk kijött és az arc rianásokba gyűlt, és a rianásokba a papíron, ugyanazok-
egy! – most a rianások, fekete seregély orrlyuk, fekete seregély szem, vak fekete seregély
gyógyegér kiáltás minden arcon: ’Én! Én! Én! Én! Én vagyok – Én!’ –beléjük látott tisztán.
És – hogy mesélnéd ezt el bárkinek is? azt mondanák, te is lökött vagy – de azután, mikor
nem szedett semmit, még mindig belelátott az emberekbe.
A regény, a Száll a kakukk fészkére egy segédmelós, bizonyos Randle McMurphy története.
Nagy életteli állat, de elmebajt tettet, hogy kijátsszon egy rövid munkatelepi börtönbüntetést,
ehelyett választja az általa legalábbis lazának gondolt állami elmegyógyintézetet. Belép az
osztályra rőtvörös fürtökkel a satyója alatt, hülyéskedik és életet próbál lehelni a diliház
lepusztult lakóiba. Nem tudnak ellenállni a csávónak. Egyszercsak meg akarnak csinálni
mindenfélét. A helyi zsarnok, a Főnéni utálja, amiért legyengíti a... Kontrollt, és a Rendszert.
Időnként több férfibeteg is fennakad, amiért kűzdelemre kényszeríti őket az újbóli férfilétért.
Végül a Főnéni kijátssza az aduját, és lobotómiával készíti ki McMurphy-t. Ám kereszthalála
egy indián skizoid beteget, Serteperte Főnök-ot arra készteti, hogy fellázadjon és megszökjön
a kórházból és épelméjű legyen: azaz fusson mint a szélvész a nyitott vidék felé.
Serteperte Főnök. Az a bizonyos. Kidolgozottság szempontjából Serteperte Főnök volt
a nagy ihlet. Ha McMurphy szemszögéből mesélte volna el a történetet, a nagy bunyós
elkerülhetetlenül előadta volna a szentbeszédet a saját józan-paraszti elmegyógyászati
elméletéről. Ehelyett elmondatta a történetet az indiánnal. Ezzel olyan skizofrén állapotot
mutathatott, amilyet maga a skizofrén Serteperte Főnök érez, ugyanekkor a McMurphy
Módszert is árnyaltabban jeleníti meg.
Morris Orchids! A könyv számos részét peyote és LSD hatása alatt írta meg. Valakit
még arra is rávett, hogy titokban sokkterápiát kaphasson, hogy megírhassa azt a részt,
amikor Serteperte Főnök visszatér a Sokk Shopból. Laredo bimbókat kajált – a drogokkal
megszállottan tudott írni. Mikor lejött róla, láthatta, hogy nagy része szamét. De egyes
részletek – mint Serteperte Főnök a skizofrén ködök mélyén – igazi látomás volt, kis
pillantások az érzékelés kitárt kapuiból, barátaim..."
na, nem megmondtam én ;]
-
- +0
-
-
